„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert betelnek vele” (Mt 5,6)

Senki sem jó, csak az Isten. (Mt 10,18). Mégis olthatatlan bennünk a vágy, hogy mi is jók lehessünk. Aztán a nagy igyekezetbe belebetegszünk? Belénk lenne ültetve a vágy, és nem teljesülhet be? Magának tartja meg az Isten a jóságot, s enged minket reménytelenül vágyakozni?

A gyógyulás adventi reményével…

Ó, nem, hisz akkor az Isten nem lenne jó!

Az első emberpárt azzal csábította a kígyó, hogy „olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter. 3,5). S mivel ez a kísértés jól bevált, azóta is ezzel próbálkozik. A jóra törekvő embereknél azzal, hogy olyan jók lesznek. Amolyan utánzatok. Kétféle módszere is van. Az egyik, amikor rávesz, hogy saját jóságunk látszatát akarjuk megőrizni, s közben elfedjük bűneinket. Erről már szóltunk korábban. A másik – s ez még ravaszabb fogás – amikor a mások iránti túlzott jóságra csábít. Lehet túl jó az ember? Talán inkább azt mondanám: bizony lehet, hogy másképp akarunk jók lenni, mint amit az Isten jónak tart.

Élénken él az emlékemben, mikor első gyermekünk néhány hetes volt, s egy kedves nagybácsi eljött vidékről meglátogatni minket egyszobás lakásunkban. Csecsemőm egyre hangosabban sírt az éhségtől, ám a bácsit ez nem zavarta. Úgy gondolta, természetes. Ilyenek ezek a kisbabák. Sírnak. Tudja ő, neki is volt négy. Arra azonban nem gondolt, hogy a sírás jel, szó, amiből érteni kellene: ez a gyerek éhes. Meg kellene szoptatni. Én bezzeg értettem, s kisbabámmal együtt gyötrődtem, de nem mertem a bácsit kiküldeni a konyhába, sem a jelenlétében szoptatni. Kedveztem – kedveztem? – hát a bácsinak s meggyötörtem az ártatlan rám bízottat. Simogattam a fejecskéjét, s közben magam is kínlódtam.

Azóta több évtized telt el. Ma már a szenvedés kétféle lehetősége közül nem ezt az öncélú szenvedést választanám, mint akkor, hanem azt, ami a vajúdáshoz hasonlít. Amiből valami magasabb rendű jó születik. Akkor a látszat jóért, az udvariasságért elhallgattattam a lelkiismeret szavát, s ketten is gyötrődtünk, de hiába. Senki, semmi sem lett jobb általa. Értelmetlen iskolakór volt. Bizonyára szenvedést okozott volna többünknek az is, ha megkérem a bácsit, hagyjon magunkra, menjen ki a konyhába. Ma mégis ezt tenném. Míg szoptatnék, ráérnék imádkozni a bácsiért, hogy szolgáljon mindez a javára. Le kellene mondanom arról, hogy én legyek a jó, de ezzel a küzdelemmel utat engednék Isten jóságának, aki megnyithatná a bácsi fülét a hallásra, adna belső növekedést, s közben jól is lakatná általam a kisbabámat, engem pedig gyógyító békéjével ölelne át. Mert amikor a lelkiismeret szavára hallgatva okozunk szenvedést, ott jelen van az Isten, mint minden vajúdásnál.

Vágyakozunk a jóságra. Ígéretet kaptunk: boldogok akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert betelnek vele. Igaznak lenni annyi, mint a legfőbb Jóhoz, Istenhez igazodni. Engedni neki, hogy megigazítson, azaz megigazulttá tegyen.

S mert ez nagyon nehéz, elküldte nekünk az egyetlen fiát. Ő a Megtestesült Jó. Azzal tisztelte meg az embert, hogy képessé tette az ő befogadására. Először Mária (Lk 1,38), aztán József (Mt 1,24), s az ő nyomukon mindannyian erre a méltóságra vagyunk hívatva, ha tudjuk mondani: legyen nekem a te igéd – azaz a te igéd – szerint. Akkor ajtót nyitok neki, s megtestesül bennem az ő jósága.

„Az irgalmasság és a hűség megtalálják egymást, az igazság és a békesség megcsókolják egymást.” (84. zsoltár) Ez a mi adventünk.

Nényei Gáborné