Illés Sándor

Dani bácsi botja

Régebben a vidéki életről hírt hozó riporterként gyakran jártam az országot. Sok embert megismertem, sok barátra szert tettem. Akadtak szívemhez közelebb eső tájaik is, ahová gyakrabban bekukkantottam, ilyen volt például Solt környéke, a dunaföldvári Duna-híd tanyás vidéke, meg a szőlőművelő Apostag, amelynek életét már Nagy Lajos Kiskunhalom című regényéből ismertem.

E falu határában találkoztam Dani bácsival. Lengő magyarban kapálgatott a kövesút melletti kukoricásban, amikor mellé kanyarodtam. Nézett rám és törölgette keze fejével homlokáról az izzadtságot. „Nem való már magának ez a nehéz munka a tűző napon, bátyám!” – mondtam neki szelíden. Erre kioktatott, hogy paraszt ember e tájon munka nélkül nem élhet. Az öreg parasztok bölcsességével beszélt. Cigarettával kínáltam, nem fogadta el. „Nem élek vele”. Tűnődtem: mivel tudnám jobb kedvre hangolni. Talán tréfával. „Ha teljesíthetném a kívánságát, mit kérne?” – tudakoltam.

Felnézett az égre, mintha onnan várna segítséget. Aztán azt mondta nagyon komolyan és határozottan: „Most töltöm be a nyolcvanadik évemet. Ha kérnék valamit, akkor azt szeretném, hogy újra hetvenöt legyek. Ez csak nem sok? Döbbentem hallgattam. Újra hetvenöt? Nem fürge ifjú, nem középkorú férfi, nem kell már neki a múlt. Csak ez a tegnap, ami még itt sompolyog mögötte, a hetvenötödik esztendeje, amikor még nem volt ennyire fáradékony.

Ezt a beszélgetést gyakran elmeséltem később társaságban is, s figyeltem a hatást. Mindenkin látszott egy kis döbbenet. Hetvenöt év, mint kívánság? A csevegők elhallgattak, egy pillanatra magukba mélyedve tűnődtek azt hiszem, s erőt is kaptak az élethez, amely nem is olyan cudar és rossz, ha valaki visszasírja a hetvenötödik életévét. Nem a lobogó nyarat. A telet.

Attól fogva, ha arrafelé jártam, mindig bekopogtattam Dani bácsi faluvégi házába. Amál néni, a felesége megtraktált ilyenkor egy darab kaláccsal: „Most sütöttem lelkem a napokban, de ugye még nem száraz?… Ültünk a gangon, amely fagerendás volt. Egyik oszlopán, egy szögön lógott Dani bátyám botja és iszákja. Az a bizonyos táska, ami nélkül ő sehová el nem indulna. Benne Amál néni pogácsájával, amit néha „hamubasült”-ként emleget, mint a mesében a világgá induló hős, aki majd meghódítja a király leányát.

Az iszák, a bot mindig a helyén volt, mert Dani bácsi már nem igen indult hoszszabb útra a határba. A kis sámlin üldögélt. Gyakran megkérdeztem: mire gondol ilyenkor? A határ melyik részén járnak a gondolatai? Mindig azt válaszolta erre, hogy ő már csak a temető körül bóklász. „Aztán egy nap csak fogom a botomat, nyakamba akasztom a tarisznyámat, csizmát rántok a lábamra és elindulok. Csak úgy gyalogosan…” – mosolygott.

Ezen Amál néni is nevetett, miközben tenyerét a szája elé kapta szégyenlősen. Már csak négy foga volt. Van aki elsápad a halál nevének kiejtésére, van aki félelembe esik, vagy sírva fakad. Dani bácsi úgy beszélt róla, mint kedves ismerőséről. Teljes közömbösséggel. Sőt kissé lekezelő módon. Lehet, hogy ezzel palástolta félelmét? Mit tudhatott a halálról?

Aztán hosszú ideig nem jártam arra, amikor később bekopogtam a faluvégi kis házba, már senki se nyitott nekem kaput. A szomszédok mesélték, hogy Dani bácsi valóban kiballagott a temetőbe: meghalt. Rövidesen követte Amál néni is, a felesége. Most senki se lakja a házat, gyerekük nem volt. Rozoga már, szinte lakhatatlan a ház.

Bekukucskáltam a kerítés résén, láttam a gangot, az oszlopról hiányzott az a régi iszák. Azzal temették el az öreget. A botot meg kérésére a sírkeresztje mellé szúrták, hogy keze ügyében legyen, ha feljönne. Mert ígérte: olykor majd vissza-visszatér. Látogatásom óta újabb tíz esztendő telt el. Mostanában, halottak napja táján, arrafelé vitt az utam, gondoltam meglátogatom a sírját. Virág nem volt rajta, gyertyát se égetett senki a lelki üdvéért. De a bot, a sírhalomba szúrt bot már nem volt a fejfája mellett. Lehet, hogy útra kelt és az öreg parasztok gondosságával újból bejárja így őszidőben a határt? Viszi Amál néni pogácsáját az iszákjában, s ha elfáradt, leül falatozni.

Azóta én is várom. Hátha bekopog hozzám és int felém: gyerünk!… Pogácsám ugyan nincs, Dani bátyám, de készen állok különben… Adja a kezét.

Illés Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu