A nagy finálé

Egy életmű és egy operabemutató margójára

A művészi alkotások keletkezésének története általában nem szokta érdekelni a nézőt-hallgatót. Az élet azonban néha olyan helyzeteket teremt, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni egy mű megítélésénél. Bozay Attila (1939-1999) életének végső periódusában ilyen tényező volt súlyos betegségének nyomasztó tudata. Megfeszített erővel kellett dolgoznia – talán versenyt futva az idővel –, hogy a millenniumi operapályázat felhívásának eleget téve, be tudja nyújtani az elkészült zenei anyagot, amely úgy tűnt, élete főműve lesz. Már nem élhette meg, hogy a zsűri – Madách Tragédiájának szövegére komponált – Az öt utolsó szín című operáját hirdeti ki győztesnek. A pontos instrukciókkal ellátott zongorakivonat alapján három tanítványa, Kovács Zoltán, Tallér Zsófia és Fekete Gyula végezte el a hangszerelés munkáját. A Magyar Állami Operaházban Kerényi Miklós Gábor hatásos és mozgalmas rendezésében, október 22-én került sor a nagysikerű bemutatóra. A főszerepeket Kiss B. Attila (Ádám), González Mónika (Éva) és Réti Attila (Lucifer) énekelték, az előadást Medveczky Ádám vezényelte.

XIX. századi illusztráció Zichy Mihály grafikája

A szerző jó dramaturgiai érzékére utal, hogy a terjedelmes drámának – a lényeget nem érintő szöveghúzásokkal – csak a „jelenben” és a „jövőben” játszódó részét zenésítette meg: a londoni színt, a falanszter világát, a világűrben tett utazást, az eszkimó képet és a paradicsomon kívüli zárójelenetet.

Kortárs operák esetében ritkán igényli ennyire egy-egy téma napjaink zenei nyelvezetét. Ennek szélsőségeit is felhasználva válik – erőteljes karakterizálással, sokszor grandiózus hangzásvilággal, színes zenekari effektusokkal – az ábrázolás tökéletes eszközévé. A mű hallatlan érdeme, hogy a történelem utolsó, elidegenedett korszakait vázoló jeleneteiben képes felcsillantani a valódi emberi érzelmek melegségét. Ilyen az Éva szelíd nőiségét, költőiségét, egyben az isteni világ szépségét idéző nagyívű dallam, amely az opera egyik „vezérmotívuma” is.

A londoni színben a komponista jellegzetes karakterekkel modellezi Madách figuráit, a kapitalizálódó társadalom különböző rétegeit. Az életképek sorából mozaikszerűen felépülő jelenet egyes szereplői a tömegből „kilépve” kapnak hol szánalomraméltó, hol komikus, hol pedig taszító vonásokat.

Bozay mindig jól használja fel a drámát átjáró zene lehetőségeit, különösen azokat a pillanatokat, amelyek szinte kikövetelik e művészi megfogalmazást. Erre példa az első felvonást záró haláltánc örvénylő forgataga, amelynek „pokoli” vonzásából – zenei értelemben is – csak Éva tudja kivonni magát.

Mi mással lehetne ábrázolni a falanszter „disszonáns” világát, mint a „modern szimfonikus zenekar” borzongtató disszonanciáival és meglepő hangképeivel. Bozay azonban itt sem marad adós a megrázó erejű zenei szépséggel, amikor Puccinire emlékeztető „színvilággal” érzékelteti Éva lángoló anyai szeretetét, amikor az igyekszik megakadályozni, hogy kisfiát elszakítsák tőle.

Izgalmas az űrbeli száguldás hangszerelése; szánalmat ébresztő a szóvégeket ismételgető, állati sorba süllyedt eszkimó lelki-szellemi kiüresedésének megjelenítése.

Az álom véget ér: Ádám reményét vesztené, de Éva gyermeket vár, és az Úr szózatának hatására az élet mellett dönt. Lucifer „hideg tudása” és „dőre tagadása” értelmét veszti. Isten közelében a disszonanciának már nincs helye, a zene egymás ellen dolgozó, izgatott hullámai fokozatosan elsimulnak. A művet záró csodálatos apoteózissal Bozay hitet tesz a Tragédia pozitív végkicsengése mellett. Jóllehet az emberiség története sohasem lesz mentes a szenvedésektől és a megpróbáltatásoktól, bízhatunk abban, hogy Lucifer minden rontása „szép és nemesnek új csírája lesz”. Bozay Attila utolsó kívánsága teljesült: testamentuma, őszinte hitvallása valóban élete főműve lett.

Pallós Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu