Korzenszky Richárd

A leghatalmasabb politikus

A mennyei Jeruzsálemnek tizenkét kapuja van, a világ minden égtája felé három-három kapu nyílik. Mindegyik tárva: kész, hogy befogadjon mindenkit. Nincs ott szükség lámpafényre, maga az Isten a fényessége és a Bárány. – Költői kép ez a Jelenések könyvében (21. fejezet). A földi Jeruzsálemben pedig a kapukon kívül feszítették meg Jézust, mert nem tudták elviselni a hatalmasok az ő nem evilágból való hatalmát. „Tehát király vagy te?“ – kérdezi Pilátus. Jézus válasza egyértelmű: igen, de „az én országom nem ebből a világból való“ (Jn 18,36) A mi feladatunk azonban az, hogy az ő országát már ebben az országban, ebben a világban képviseljük, miként Jézus maga is tette.

Evilági városainkban, poliszainkban élve elemi erővel tör fel bennünk sokszor a vágy a fényesség, a tisztaság, az igaz tekintetek, az egymást elfogadó cselekedetek iránt. Városaink szerte a világon a labirintus élményét árasztják, ahonnan menekülni volna jó, talán a pusztaságba, talán a hegyekbe, talán meg sem tudjuk fogalmazni, hová. Nyomaszt bennünket a meggyötört arcú emberek, az elesettek, koldusok és nyomorultak látványa. Tehetetlennek érezzük magunkat a kéregető vagy a hajléktalan kalapjába ejtett pénzünkkel, és tudjuk, hogy megoldásra van szükség ebben a világban a kiszolgáltatottságra, az elesettségre, a megszámlálhatatlan testi és lelki nyomorúságra. De hogyan? De honnan? És ki?

A legősibb hitvallás: „Jézus Krisztus az Úr!“ De beengedem-e őt az életembe? Szólamok, feliratok és jelszavak helyett képes vagyok-e arra, hogy képviseljem az ő országát itt, ebben a világban – azt az országot, amely nem ebből a világból való?

A szülők számára egyre élesebben fogalmazódik meg a kérdés: mire neveljük a gyermekeket? Életrevalónak kell nevelni őket, harsogja számtalan csatornán az evilági ország, különben nem fognak érvényesülni. Annak az embernek van „presztízse“, aki életrevalóságát minél előbb „forintosítani“ képes, nem számít, milyen áron. Nem számít az igazságosság, nem számít a béke, nem számít a tiszta, nyugodt öröm.

Szent Benedek a Regulában figyelmezteti szerzeteseit: Krisztus Urunknak, az igaz Királynak harcosa légy! Egy idő óta ismét szinte divat lett a zászló. A legkülönfélébb áruk reklámjai lobognak zászlókon, szinte ráerőltetik magukat az emberekre, a tekintetet is alig lehet levenni róluk. A nemzeti zászló már kevésbé divat: ez már vállalást és színvallást jelent. Vannak, akiket zavar: letépik, ellopják… A „királyi zászló“, a Keresztfa titka ugyancsak zavaró ebben az összezavarodott, labirintussá vált világban. Vannak ugyan, akik eltűrik, de kevesen vannak, akik igazán vállalják. Jézus akkor mondta királynak magát, amikor keresztre ítélik. S nem szabad elfelejtenünk: aki Krisztusnak, az igazi Királynak akar harcosa lenni, annak minden nap föl kell vennie a keresztjét és úgy kell követnie az Urat.

Krisztus Király ünnepén nem lehet hallgatni a köz ügyeiről. Az ő országa megkezdődött már ebben a világban, az igazságosság, a béke és az öröm országa (Róm. 14,17), - de mennyi mindent kell még tenni, hogy érezhetővé váljék közöttünk, a legegyszerűbb emberek között is az igazságosság, a béke és az öröm.

Polisz: város, politika: a köz ügyei. Mennyire hiányoznak azok az emberek a közéletből (a politikából), akik tudnának valóban krisztusi módon, az ő katonájaként, hitet téve az ő igazsága mellett szolgálni embert, családot, községet, közösséget, népet, nemzetet, országot!

Ugyanakkor mennyire hiányoznak azok az emberek a társadalomból, akik képesek arra, hogy észrevegyék, ha valami igazán a köz érdekében történt. S mennyien vannak, akik hagyják, hogy félrevezessék őket régi-új szólamokkal, ígéretekkel!

„Gyümölcseikről ismeritek meg őket!“ - mondja Jézus. És mindenkit arra rendelt, hogy maradandó termést, gyümölcsöt hozzunk! Még akkor is, ha a közvélemény másként gondolkodik. Még akkor is, ha könnyebb beállni más zászló alá, mint a Krisztusé. Krisztus a világ leghatalmasabb politikusa volt, aki nem alapított pártot, nem gyűjtött magának semmit, nem kereste a maga dicsőségét, nem vezetett félre senkit, hanem világosan és őszintén kijelölte az utat mindenki számára: „vegye föl keresztjét és kövessen engem“. Az ő követése pedig jelenti a másik ember emberségének feltétlen tiszteletét (ő mindenkiért odaadta az életét). Nem a sokat emlegetett „másság“, hanem az ember tiszteletéről van szó, aki ha bűnös, a bűnét Jézus elítéli, őt magát fölemeli, felszabadítja: „Menj, de többé ne vétkezzél!“ S Jézus követése jelenti a közösségvállalást, a felelősségvállalást, a szolidaritást minden emberrel, a társadalom peremére szorultakkal is. S a világot megváltoztatni igenis lehetséges, ha őrá emlékezve tesszük, amit cselekednünk parancsolt.

Vágyainkban ott él a város, a befogadó, a ragyogó, amelynek világossága, fénye az Isten és a Bárány. Napjaink valóságában ott van a szorongás, hogy nem találjuk helyünket ebben a világban. Kétezeréves kereszténységet, ezeréves magyarságot ünnepelve lelkiismeret-vizsgálatot kell tartani mindenkinek (mert a Gonosszal szemben mindenki, de mindenki hadviselő): vajon félre tudunk-e tenni szólamokat, szép szavakat, s készek vagyunk-e Krisztusnak, az igazi Királynak szolgálatára? Nem kivonulva a társadalomból, hanem igaz emberekként jelen lévén az emberek között. Igent mondva az életre, és Krisztus világosságát sugározva mindenki felé. Szolgálatot vállalva, nem bezárkózva önmagunkba, hanem ha kell, közfeladatot is vállalva, tisztán, önzetlenül, másokért.

(A szerző bencés szerzetes, tihanyi perjel)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu