(ezerötszáz gyors)

„Udvari orvosomként” is számon tartott öreg barátommal két sör mellett arról beszélgettünk, hogy egyre több olyan hiánybetegségben szenved korunk embere, amely kívül esik az ő praxisán. Nem vitaminok és nyomelemek, hanem bizonyos erények hiányoznak egyre sorvasztóbban. Lehet, hogy nem a legfontosabb, de beszélgetésünkben a tapintat került szóba elsőként. Próbáltuk definiálni: nem magunknak, mi még értjük a szót, hanem azok számára, akik már nem. Mert a nemzedékek tapasztalatátadásában megrendítően nagyok a veszteségek. Sándor György fájdalmasan érvényes megfogalmazása szerint „az első generáció felejt, a második elfelejt, a harmadiknak már eszébe se jut”.

Valahol itt tartunk. A másik ember tiszteletének hiányánál. A mi fiatal pincérünk például jól tudott angolul, pontosan számolt és udvariasan köszönte meg a borravalót. A szomszédos asztalhoz visszafelé igyekvő öregurat azonban sikerült megaláznia – mindenki figyelmét felhíva rá, hogy elfelejtett visszagombolkozni. Nem az a baj, hogy szólt neki, hanem az: ahogyan.

Célratörő korunk reflexe az igazság szolgálata és védelme helyett annak kiderítése – a vélt vagy valódi hibát elkövető ember leleplezése. A tapintatos ember ettől húzódozik, ha csak lehet. Ez nem elkenése az igazságnak (nem vesszük túl gyakran mosdatlan szánkra ezt a szót?) – inkább a másik tiszteletének apró gesztusa inkább. Több mint udvariasság: tapintat.

A kettő közti különbségre már nem is tudom, hol hallottam a következő példát. A férfi benyit egy fürdőszobába, ahol egy hiányosan öltözött nőt pillant meg. „Bocsánat, asszonyom”, mondja, és gyorsan becsukja az ajtót. Udvarias volt. Ha azt mondja, „bocsánat, uram” – akkor tapintatos.

Egyebek mellett ez a fajta finomság és tapintat is hiányzik az életünkből.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu