Maga a szó általában valaminek az erkölcsi ellensúlyozását jelenti. Akár elégtételt vesz valamiért az ember, például bosszút állva, akár kénytelen számot adni valamiről — más boszszúját elkerülve. Istennel szemben az elégtételt önként vállaljuk. Többnyire a gyónáshoz kötődik ez a felajánlás, amit a gyóntató szab ki, de a gyónó szabad akarattal vállalja, vagy utasítja el, akár magát a gyónást, a bűnbánattartást, akár az engesztelést.

Az elégtétel még egyáltalán nem jelent arányos jóvátételt. Természetes, hogy amit jóvá tudunk tenni mi magunk, ott nem szabad másra várnunk. Az eltulajdonított javakat vissza kell térítenünk, a rágalmazással megcsorbított becsületet helyre kell állítani mindazok előtt, akik a rágalmazást hallották. Ennek ellenére jó néhány olyan bűnünk marad, aminek helyrehozatala, jóvátétele részünkről nem lehetséges. Gondoljuk meg, hogy még a következményeit tekintve jóvátehető bűn is olyan nyomot hagy a lelken, amely gyógyulásra vár. Hiszen emberileg korrigáltunk ugyan egy hibát a magunk szempontjai szerint, de általa Istennel is szembe fordultunk. Őfelé viszont túl kicsinyek és méltatlanok vagyunk ahhoz, hogy bármit elegendően jóvá tehessünk. Mindezeket Jézus hozza helyre helyettünk a megváltással, a mi feladatunk mindössze annyi, hogy világosan kifejezzük, megértettük, felfogtuk tetteink súlyát és a gyónásban kapott elégtétellel, meg az ezen kívül saját magunk által vállalt engeszteléssel szeretnénk belekapcsolódni Jézus egyetemes jóvátételébe.

Lustratiust, a bölcset felkeresi egy fiatalember, aki súlyosan vádolja magát.

Az ember minden bűnével Megváltója életére tör. Hiszen Jézus megtestesülésének jelentése, hogy közénk hozza a tökéletes emberséget, hogy ezután ebben, eszerint éljünk. Aki vétkezik ezt a tökéletességet csorbítja, oltja ki magában. A hívő ezt megbánja, mert ezzel szembefordult Istennel is, és ő maga is magára maradt. Elégtételként Isten szolgálatába szegődik, aki őt gyermekévé fogadja, hiszen egyedül Ő lehet az, aki Szent Fiát feltámasztja — bennünk is. Igazából ez állítja vissza a megbomlott rendet benső világunkban.

Az elégtételre persze nem Istennek van szüksége, hanem nekünk, akik a bűnnel elsősorban saját magunkat károsítottuk meg. Az engesztelés, keményebb szóval vezeklés kettős hatást érhet el bennünk: gyarapodunk Isten szeretetében, tisztázódik a Hozzá kötődő viszonyunk, személyesebbé válik, mert átérezzük a személyes megbánást, ugyanakkor a benne rejlő önnevelés érettebb emberekké is tesz bennünket.

A Mester nagyon határozottan szabja meg a vezeklésnek és önmagunk formálásának mércéjét: „Ha kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutni, az olthatatlan tűzre. Ha lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülni. Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki. Jobb félszemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni, ahol a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki” (Mk 9,43-47). Nem azt indítványozza tehát Jézus, hogy a főtanács vagy a római jog hozzon valamilyen csonkításos büntetést egyik vagy másik bűnre, hanem hogy mi magunk büntessük magunkat úgy, hogy a bűnalkalmakat radikálisan távolítsuk el, akkor is, ha ezek bennünk élnek a szenvedélyek, helytelen szokások révén, ezért csak rendkívül fájdalmasan vagyunk képesek megszabadulni tőlük. Hízelgéshez, reklámhoz, a kényelemszeretetre való buzdításhoz szokott fülünknek szokatlanul, sőt visszataszítóan hatnak ezek a radikális, elégtételre, sőt a további hibák határozott megelőzésére vonatkozó intelmek. Egyúttal felhívják a figyelmet vétkeink súlyára is, egy megfelelő arányosság felállításával, mielőtt még elbagatellizálnánk a bűnnek és a kárhozat veszélyének jelentősségét. Így hát ha a gőg túlkapásait az alázat valamilyen megnyilvánulásával, az érzékiséget böjttel, az ellenszenv által kiváltott durvaságot figyelmes szeretettel ellensúlyozzuk, ez új képességeket szabadít fel bennünk.: a vak ösztönvilágával tudatosan szembefordult, Krisztus erejére támaszkodó ember vonásait.

Pajor András