A Magas-Beszkidekben, az Árva (Orawa) folyó völgyén át vezet a „magyar út” Lengyelországba. Túl Jablonkán (a hajdani Árva vármegye keleti szögletében) az útbejáró táblán ez áll: Orawka. A településen barokk fatemplom, táblaképein szentek, boldogok. A szentély már állt, amikor Nagyszombatban megjelent egy könyv Hevenesi Gábor jezsuita egyháztörténész, lelkiségi író tollából, aki a templom építésének, fölszentelésének ideje táján született Miskén. A könyv címe: Régi magyar szentség (latinul: Ungariae Sanctitatis indicia —; korábbi munkatársunk: Sinkó Ferenc fordította magyarra 1988-ban). A könyv és a templomi képsor alakjai a Magyar szentek és boldogok, ahogyan a kalendáriumban olvasható november tizenharmadik napjához kötve. A nevek régiek, de újak is, így összefoglalva a naptárban Szent Asztrik (Anasztáz) vagy Boldog Bátori László mellett tudnunk kell a XX. század életszentség hírében meghalt hitvallóiról, például Batthyány-Strattmann Lászlóról vagy Bogner Mária Margitról.

Boldog Ágnes (A Régi magyar
Szentség című könyvből)

Hevenesi (történészeknek is fontos) könyve a régi buzgóságot, a „dicső múlt” ismeretét sürgeti, történelem (idő) és belső idő (tartam) egységében a kereszténység virágos mezejét teríti elénk, s mintha a IX. századi Rabanus Maurus soraival „énekelne” minden szentről:

„Mindnyájan, kik a csillagos
Trónszékeken tündöklötök:
Fogadjátok jóságosan
Malasztként esdeklő imánk.”

Szentséggel bélyeges a magyarországi sokadalomban Dominici János, a Boldog, aki Firenzében született. Budán halt meg 1419-ben. Hevenesi írja róla: „...fogadalma szerint Szent Domonkos rendi szerzetes... a raguzai egyház püspöke és a római Anyaszentegyház bíborosa, életének nagy részét Magyarországon töltötte. XII. Gergely ugyanis kétszer küldte legátusként Zsigmond királyhoz...” Különös helyzetben, korban, amelyről ezt írják: a nagy nyugati egyházszakadás negyven esztendeje. Római és avignoni pápák küzdelme volt ez, hitvitákkal tarkítva, ellenpápákkal. Nevezett Gergely az utolsó szakadár volt, aki valójában a szakadás megszüntetését akarta, persze feltételhez szabva: mondjon le a római pápa is, IX. Bonifác (a teológiailag gyöngén képzett, szegény nápolyi báró családból származó Tomacelli bíboros).

János a Santa Maria Novella kolostorban (a templom ekkoriban készült el szürkésfehér egyszerű csarnokával, csúcsíves tetőzetével), más dimenziókban gondolkodott, majd párizsi, firenzei tanulmányainak esztendeiben arra a belső ajtókat megnyitó hivatásra készült, amely elmélyítette, megalapozta benne a későbbi rendi reformert és egyházpolitikust. Többször találkozott, beszélgetett Siena „csodájával”: Katalinnal. Bevallása szerint később a szent képe előtt imádkozva szabadult meg a dadogástól. (Ebből tudjuk: beszédhibás volt ifjú korában a prédikációiról aztán híres szerzetes.)

A domonkosok rendi megújítását (Katalin támogatta) az a Boldog Rajmund hajtotta végre, aki Jánosban erős segítőtársra lelt. A reform persze ezernyi veszélytől fenyegetve leginkább hatalmi összeütközésekkel járt. Dominici, az éles eszű, a kor szellemét teljesen átérző, fölismerő — ekkor már velencei rendi helynök — bűnbánó társulatot alapított, amiért a lagúnák városa kormányzatával gyűlt meg a baja: öt esztendőre száműzték, IX. Bonifác pedig visszavonta elöljárói kinevezését. Hogy újra egyszerű szerzetes lett, ennek köszönhető az azóta megcsodált Fiesole melletti dominikánus kolostor miniatűr kertjével, kapujával, Credi és Fra Angelico képeivel. János ugyanis nem nyugodott: a mű el nem veszhet, a megkezdett munka szakadást nem szenvedhet. „A felkelő nap lelkiállapota a vidámság a kegyetlen nappal és az éjszaka emléke ellenére.” S ő végül is hiába ment el a tehetős városból, ahol már itták a szavait, hogy a Szentföldön megbékélést keressen, hazatérve tudták róla: valaki visszajött, aki nem sorolható a vetélkedő nagyok közé, s nem a politikai érdekek haszonélvezője. Ő is azoknak egyike, akik — mint Sienai Szent Katalin — a megszentelt értelem birtokosa, és az isteni bölcsesség tulajdonosa. Bibliai tudományok tanításával bízták meg, majd Rómába küldték a város követéül. János engedelmeskedett — ellenpápák ellenére is: XII. Gergely ugyanis nem engedte többé Firenzébe, diplomáciai munkát bízott rá, ami miatt csak rágalmakat kapott: törtető, képmutató, a sátánnal levelező. (Ismerős vádak pl. II. Szilveszter korából, amikor a meg nem értett tehetség csak démonok szövetségese lehetett.) Dominici az egységért küszködött, a szakadás megszüntetéséért, s VII. Ince halála után — már mint bíboros — kétszer szólt ennek érdekében a konklávé tagjaihoz.

Magyarországra 1409 januárjában érkezett, Zsigmond király udvarába — legátusként. Mályusz Elemér könyvében (Zsigmond király uralma Magyarországon) János nevét nem említi, de kiderül: a királyi és a legátusi szándék a szakadás megszüntetésében találkozott. A történész ennyit jegyez meg: „Zsigmond csodálatot érdemlő ügyességet fejtett ki, amint mindhárom pápát” (XII. Gergelyt, XIII. Benedeket, XXIII. Jánost) „egymás után elszigetelte azzal, hogy elcsábította legmegbízhatóbbnak látszó munkatársaikat..., akiket ők tettek meg bíborosoknak, s elvonta tőlük a fejedelmeket, akik eddig a saját pápájuk gyanánt kezelve őket, élvezték államuk és az egyházi szervezet szoros kapcsolatának előnyeit, viszonzásul pedig a hívek tömegeit tömörítették mögéjük. Zsigmond sikerét, így mondhatjuk, annak köszönhette, hogy nem sajnálta a fáradságot az ellenpápákat maguk szőtte hálójukban foglyul ejteni.” Hogy ennek a politikai fordulatnak — s egyúttal az egyház belső rendjének helyreállítása érdekében kifejtett erőfeszítéseknek szentéletű főpapja Dominici János volt, aligha vitatható. Érdemét a már legális pápa: V. Márton megválasztása után csak még inkább méltányolni kell, s az egyháztörténet sohasem vonta kétségbe.

Boldog emlékű Dominicit Budán temették el. Sírját a török pusztította el 1541 után.

Tóth Sándor

(A Régi magyar szentség
című könyv kapható az
Új Ember könyvesboltjában.)