|
|
Halottak napja a Reménység Szigetén Mióta feltalálták a mobiltelefont „összeszűkült a világ”, de fájdalmasabbá váltak a távolságok. Halottak napján érzi igazán magányosnak magát az, akit a földrajzi távolság megakadályoz abban, hogy gyertyát gyújthasson szülei, nagyszülei sírján, aki nem szoríthat kezet rokonaival, barátaival, nem idézhetik fel közösen az eltávozottak arcát, életét, emlékezetét. Gyászolni valójában csak közösségben lehet, átvállalni egymás múltját, fájdalmát és reménységeit. Világvárosokban látszik meg igazán, hogy korunkban milyen sok a magányos, társtalan ember. A történelem mostohasága, a kenyérkereset lehetősége és ezer más ok űzi el az embereket szülőföldjükről. Halottak napján találkoznak ezek a különböző, eltérő sorsok egyazon vágyban: a fellobbanó gyertya, az énekszó, a testvéri érdeklődés erejével vissza akarják varázsolni a hajdanán otthon átélt érzéseket, a halottak ünnepének hangulatát. Ez a kívánság vált hagyománnyá a Reménység Szigetén, Kőbánya csendes, fákkal tele terén, közel a 2-es metró Örs vezér téri megállójához, egy ugrásra a világváros zakatolásától. Temetőnek is beillene a hely, de nem az. Egyáltalán nem. A reménykedés hívta létre, hogy legyen ahol szállást találjanak a gyógykezelésre, sürgős ügyeik intézésére a magyar fővárosba jövő erdélyiek, akiknek aligha volna pénzük szállodára. Németh Géza református lelkipásztor maradandó alkotása — írásai mellett — a Reménység Szigetének létrehozása, a magyar honvédség ajándékából, budapesti székelyek összefogásából. Két év óta új rendezvénynek nyújt teret a Sziget: a halottak-napi gyertyagyújtásnak. Ezt megelőzően istentiszteletnek, misének, a legtermészetesebb ökumené szellemében, református és római katolikus szertartás szerint. Emlékfalat építettek, amelyre felírathatják, akik akarják, a szülőföldjükön nyugvó szeretteik nevét. Olyan „második” sírkövek ezek, amelyek nem helyettesítik az otthoniakat, de híven emlékeztetnek rájuk. Székely kőműves áll prédikációk alatt a szemerkélő esőben, gyógykezelésen lévő idős asszony szipog, mint otthon a sírjai előtt, miniszterasszony veszi magához az Úr testét az áldozás alatt a tábori oltár előtt. A házigazda jogán Zalatnai István, az Erdélyi Gyülekezet lelkésze vigasztalja a gyász embereit. Czirják Árpád, az erdélyi egyházmegye érseki helynöke másodszor utazott ide Kolozsvárról, hogy egykori híveinek elhozza a vigasztalást. Lélekben itt most a nemzet találkozik. Égnek a gyertyák az emlékfalnál, sokan védőn állnak föléjük, hogy az eső ne olthassa ki őket. De a természet megenyhül a közös szívvel emlékezők láttán, és a felhők helyén felszikráznak a csillagok, amelyek éppen úgy égnek itt, Budapest, Kőbánya fölött, mint sok száz kilométerre innen keletre, Kolozsvárott vagy Uzonban... Beke György
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
