|
|
Az Olvasó írja Ne importáljuk a hitetlenségetOlvastam lapjukban a Magyar Nemzetben megjelent egyik cikk ismertetését „Bibliai ördögűzés” címen. Nem a Magyar Nemzetben megjelent cikkre reflektálok, hanem az önök lapjában megjelent ismertetésre. Meggyőződésem szerint az Új Ember szellemi, erkölcsi és hívő nívójához méltatlan az ilyen ismertetés. „Indokolt a feltételezés, hogy a gonosz lélek működése megnyilvánulhat az embernél megszállás formájában”. Néhány sorral odébb: nem zárhatjuk ki, hogy vannak gonosz lelkek. Micsoda fogalmazás,! Ha egy tárgyilagos hitetlen mondja, még tisztelem is. „Ez azonban teológiailag nincs tisztázva.” Amennyiben a gonosz lelkek léte nincsen tisztázva, úgy indokolt a feltevés, hogy a gonosz lelkek megszállhatnak valakit? „A Bibliában leírtakat még nem teljesen dolgoztuk fel, olyan fogalmakat sem tudunk egyeztetni a természettudományokkal, mint mondjuk az eredendő bűn.” Eljön az idő, amikor a Bibliában leírtakat teljesen feldolgozzuk? Továbbá nem tudom, hogy kerül az ördögűzés mellé az eredendő bűn? Csak úgy odavet a szerző egy másik tételt, ami ugyancsak alkalmas a kétely felkeltésére? Vagy az közös bennük, hogy sem az angyalok létét, sem Ádám bűnét nem tudjuk egyeztetni a természettudományokkal? Nem csupán arról a hétköznapi dologról van szó: ha ellentét látszik a hit és tudomány között, hogy egyik, vagy mind a kettő pontatlanul fogalmazott? Nem személy szerint a konkrét szerzőt akarom bírálni, annál kevésbé, mert az eredeti cikket nem ismerem. Az Új Ember ismertetése nyomán mégis a hetvenes évekbeli teológusok képe jelent meg előttem, akik közül sokak számára szinte nem volt olyan hittétel, amelyet ne vontak volna kétségbe. A pápa, a hívő nép Szentlélekben történő tapasztalása eltörpül a korszellem hatása alá került teológusok íróasztal mellett született irományai mellet? Az ő tanúságtételük nekem igazabb, mint a teológusok finomkodó, nem kifejezetten tagadó, de mindent kikezdő vélekedése. A hitet aláásó kételyeik hozzájárultak korunk erkölcsi felvizenyősödéséhez. A mi népünk hitét alaposan megtépázta a kommunizmus, nincsen szükségünk arra, hogy most a nyugati hitetlenség betegségeit mi importáljuk. Szegedi László plébános Sülysáp
Prédikáció vagy szentbeszéd? A Katolikus Egyház Katekizmusa (1349. témaszám alatt) felsorolja, hogy mit tartalmaz az igeliturgia: a próféták írásait; az apostolok emlékiratait, leveleit; az evangéliumokat; a papnak a hívekhez saját szavaival mondott beszédét. A pap beszéde lehet szentbeszéd (1349), mely buzdít arra, hogy a hallott igéket úgy fogadjuk el, mint Isten szavát s hogy azokat igyekezzünk tettekre váltani. A szentbeszéd ezért főleg az érzelmekre kíván hatni. A pap beszéde lehet homília (1100), melyben a szent szövegeket magyarázza. A pap beszéde lehet megemlékezés (1103). Emlékezteti a híveket mindarra, amit Krisztus tett értünk. Az emlékezéssel felébreszti az egyház emlékezetét Isten csodálatos tetteire, hálaadást és dicséretet fakaszt. A pap beszéde lehet prédikáció (132, 2033). Jellemzően erkölcsi tanítás, nevelés. Adott esetben a helyi közösségben jelentkező, erkölcsöt sértő magatartásra mutat rá. Felszólítja a híveket a bűnbánatra, Isten parancsának, Jézus tanításának, a keresztény erkölcsnek a követésére. Régebben a pap beszéde leginkább prédikáció volt. Ma általában homíliát hallunk a templomban. Akármilyen jellegű is legyen a pap beszéde, bármelyik pap mondja is a beszédet, azt mindig tiszta szívvel, figyelemmel kell hallgatnunk. Annak tudatában kell hallgatnunk a pap igeliturgia keretében mondott beszédét, hogy az nemcsak „nekem” szól. A pap beszéde általában kisebb-nagyobb tömeghez szól. De ha a hívek jó szívvel, jó szándékkal hallgatják a pap beszédét, mindenki találhat a beszédben legalább egyetlen gondolatot, melyet magára tud vonatkoztatni, melyen el tud gondolkozni. A pap igeliturgia keretében mondott beszédének figyelmes hallgatásában igen sokat segít, ha igyekszünk magunkban megfogalmazni, hogy mit is mond a pap: szentbeszédet, homíliát? megemlékezést? prédikációt? Ha ebben kellő gyakorlatot szerzünk, megértő szívvel fogjuk fogadni, ha a pap nem a várva várt szentbeszéddel, hanem lelkiismeretünket megmozgató prédikációval lep meg minket. Még akkor is, ha esetleg találva érezzük magunkat. B. M.
Még egyszer Mailáth Gusztáv Károlyról Örömmel olvastam az Új Emberben (október 22.) a püspökkel kapcsolatos emlékező írást. Már önmagában is nagy dolog, hogy utódja, a kiváló és sokat szenvedett Márton Áron emléke sem homályosította el az övét. Rokonaként szeretnék némi kiigazítást, illetve kiegészítést közreadni. Mailáth püspök gyászmiséjét Mikes János érsek végezte Horthy Miklós kormányzó, valamint Serédi Jusztinián hercegprímás és számos püspök jelenlétében, a koronázó főtemplomban. Ezután Márton Áron püspök kezdeményezésére gyalogmenetben kísérték koporsóját a Regnum Marianum Damjanich utcában máig álló házának udvarán lévő kápolnáig. Ott — eleget téve az elhunyt kívánságának — a szentély bal oldalán készítettek neki végső nyughelyet. A szertartást Shvoy Lajos püspök végezte. Az ostrom alatt bomba rombolta le a kápolnát, amelyben — csodával határos módon — a sír épen maradt. Innen került végül az Egyetemi templom kriptájába, jelenlegi nyughelyére. A napjainkban oly sokat emlegetett ökumenizmussal és ugyancsak az ő személyével kapcsolatban pedig — és talán legideillőbb befejezésként — ide írom Ravasz László nekrológjából a következő mondatot: „Mikor eljöttem Kolozsvárról, megölelt, s jóságos arca arcomhoz ért. Ma is érzem annak melegét, s csak akkor szűnik meg ez az érzése, mikor én is olyan hideg és csöndes halott leszek, mint most ő.” Bogláryné Mailáth Edina Budapest
A szentbeszéd nem felolvasás Érdeklődéssel olvastam az Új Ember okt. 15-i számában Grétsy professzor úr „Hogy és mint szolgál az édes anyanyelvünk?” című írását is. Két mondata olyan megállapítást tesz, amit magam is láttam és ezért foglalkoztat már egy ideje. „Annak is csak örülhetünk, hogy manapság már többen vállalják a közéleti beszédek szabadon való elmondásának kockázatát. Emlékműveket avatnak, épületeket adnak át, … neves közszereplők anélkül, hogy papírról olvasnák az ünnepi szavakat. Ez a két mondat bátorított fel, hogy a templom szentbeszédekről ejtsek szót. Fiatal koromban, úgy ötven évvel ezelőtt, elképzelhetetlen volt a szentbeszédek felolvasása. Akkor a szentbeszédek elmélkedések során kiérlelt „élő beszédek” voltak, nem felolvasások. A papnövendékek akkor is tanultak beszélni, de a tartalom mellett az előadásmód sem volt közömbös. Tudom, hogy a nagyon kevés papnak nagyon sok a tennivalója és egyszerűbb, ha leírják a beszédet. De mi a templomban nem „felolvasó üléseket” várunk, hanem „élő szentbeszédeket”, amelyek gondos előkészület után is úgy szólnak hozzánk, mintha abban a pillanatban születnének a pap hangos elmélkedésének eredményeként, sőt a hívekkel történő együtt elmélkedés révén. Hangsúlyozom, hogy nem akarom bántani a túlterhelt papjainkat, de úgy gondolom: ha a közélet szereplői sok elfoglaltságuk mellett politikai igazságuk mondanivalójának hitelesítése érdekében ezt teszik, akkor Isten igazsága érdekében is ezt kell tenni. A nagy egyházi szónokok másik titka: fennhangon, hangsúlyozva és nem halkan suttogták el beszédeiket. A mai szónokok egy része úgy véli, hogy a halk beszéddel bensőségesebb kapcsolat alakul ki köztük és a hallgatóság között. Ez sajnos tévedés. Nem egyszer hallom, a templomból kijőve, hogy nem hallották a szentbeszédet, legfeljebb annak egyes — hangsúlyozott — részeit. Az ilyen beszéd inkább bosszantó, mint gondolatokat ébresztő, sőt könnyen elkalandozhat a figyelem is. Sajnos, az utóbbi évtizedekben sokat romlott a köznapi, de még a médiában hallott beszéd minősége is. Kevés az érthetően beszélő ember, de az is, akinek hivatása a beszéd, például a színész. Ez a betegség ragadós és elérte a papság egy részét is. De van megoldás. Egy olcsóbb magnetofon sokat segíthet, ha a pap kötött vagy kötetlen szöveget mond rá és visszahallgatva rájöhet beszédének hibáira s ebből a híveknek lehet haszna. B.T. Szeged
Az anyaság becsülete A nőiesség, a nő személyisége az anyaságban teljesedik ki. A természet erre a célra alakította ki testi fölépítését és érzelemvilágát. Ugyanakkor az anyaság teher is: a gyermeknevelés sok-sok örömének ellensúlya. Az öröm és a teher egyensúlya napjainkban megbillent. Népünk igen nagy hányada olyan nyomasztó anyagi körülmények között él, ami kétségessé teszi, hogy tisztességesen föl tudja-e nevelni gyermekét. A gazdasági élet javítása többéves állami feladat. A ma élő nőnek nem jelent segítséget a bizonytalan távoli jövő ígérete. Válsághelyzete arra ösztönzi, hogy attól a liberálisok ajánlására a magzat megölésével megszabaduljon. Ez a felfogás súlyos erkölcsi hibája, bűne mellett a magyar nemzet vészes fogyásához vezet. A (tett) magzatölés nem javít az anyagi helyzeten. A kialakult súlyos válsághelyzet föloldására más utat kell kidolgozni. Nem a magzatot, a következményt kell megölni, hanem segíteni kell a várandós anyákat. A várandósági „pótlék”, vagy segély már elnevezésében is lesajnálja az anyaságot, ami pedig egyáltalán nem sajnáltra méltó mellékjelensége az emberiség életének, hanem központi tiszteletet érdemlő alapföladat. Meg kell oldani, hogy a teher ellensúlya egy megfelelő gyermekvállalási jutalom (prémium) legyen. Ez is juttassa kifejezésre az anyaság megbecsülését. A jutalmazásnál ne legyünk szűkmarkúak. Minden várandós nő kapja meg a terhesség kezdetétől a szoptatás befejezéséig — jutalomképpen, elszámolási kötelezettség nélkül — a mindenkori minimálbér felét. Ez magzatonként — másfél évre elosztva — mintegy 3-400 ezer forint kiadást jelent. Ezzel „váltsuk meg” a magzatot a megöléstől. A pénzbeli jutalmat egészítse ki annak szerződéses vállalása, hogy a szoptatás után a gyermeket — ha az anya kívánja — az állam átveszi teljes fölnevelésre. Ebben az állami gondoskodás keretében vegyenek részt a társadalmi szervezetek, egyházak, szerzetesrendek a már ma is meglévő intézményeik továbbfejlesztésével. Így megoldható a „súlyos válsághelyzet” magzatgyilkolás nélkül és megállítható a vészes népességfogyás. Dr. Balás László Miskolc
Mester István is... „Főpásztoraink a Szent István-házban” című írásukban (október 22. 16. oldal) Zágon József prelátust nevezik meg a római zarándokház létrehozójaként. Jóllehet tudott tény, hogy nem egyedül, hanem Mester István aktív közreműködésével alapította a házat. Az Új Ember maga is írt erről — például 1994. december 4-i, Mester István újratemetése Egerben” című cikkében. Pálinkás Miklós Budapest
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
