Hatalmas felfedező útra mentünk Andrissal. Igaz, őt nem a város ismeretlen részei nyűgözték le, hanem megközelítésük módja. Mentünk busszal, villamossal, trolival, majd ismét villamossal. Közben átadta helyét egy ismerősnek, amiért jogos dicséreteket zsebelt be. Ez azonban mit sem változtatott azon, hogy egyre fáradtabb és szomjasabb lett. Amikor elértünk végcélunkhoz, a piachoz, hogy szőlőt vásároljunk, egészen elbágyadt, s csak elrebegni tudta, ha nem iszik azonnal, súlyos kór támadja meg.

Nem mintha a piacon nem volnának szomjoltó intézmények, de ezekben nem Andrishoz hasonló urak és hölgyek tanyáznak sörös kriglikkel és boros poharakkal. Ám nem volt mit tenni, a helyzet végzetesnek látszott Behatoltunk hát az egyik kissé gyanús külsejű bodegába, s némi szégyenkezéssel egy pohár kólát kértem. Itt az ilyesfajta kérés elég szokatlannak minősül, meg kellett ismételnem, hogy kitartunk a kóla mellett.

— Kis pohár vagy nagy pohár? — kérdezte a döbbent csapos.

— Olyat — válaszolta Andris —, pont olyat, amilyenből a néni issza a kólát. A néni ugyan nem kólát fogyasztott a megfelelőnek látszó űrmértékű pohárból, hanem valami mást, aminek a színe ugyancsak vörös, de a tényközlés megfelelő irányba terelte az eseményeket, s Andris hamarosan tekintélyes pohárból szürcsölte az üdítőt.

A helyzet sajátosnak volt mondható. Hat-nyolc rakodómunkás, négy bizonytalan egzisztenciájú hölgy, egy hevesen vitázó társaság a sarokban és mi ketten. Nem hiszem, hogy gyakori az ilyen együttes.

A vita kezdett elfajulni. A szóváltás mind hangosabb lett. Andris laposakat pislantott a kivörösödött arcú férfiak felé, akik közül a legvérmesebb nagyokat sújtott a nyöszörgő pultra. Aztán eldördült egy szó. Olyan, amit Andris még sosem hallott. Tanácstalanul nézett rám, én pedig az elosonás lehetőségét mérlegeltem.

— Hallgass! — vágta oda a társaság egyik tagja a szitkozódóknak. — Nem látod a kisgyereket?

A vérmes arcú felénk emelte busa fejét. Egy ideig Andrist személte, majd váratlanul elmosolyodott.

— Ízlik, kisöreg?

Andris bólintott, s bizonyságul hatalmasat kortyolt a poharából.

Csend volt. Mindenki a kisfiút nézte, mintha ő lett volna a béke angyala. Még azok is mosolyogtak, akik nagyon régen próbálkoztak ilyesmivel.

— Megittam, nagypapa.

A poharat visszatettem a pultra. Kézen fogtam Andrist, s az ajtó felé indultunk. Az emberek integettek, s Andris visszaintett.

Rónay László