|
(ezerötszáz gyors) Kijárat Virágok és gyertyák mindenfelé. Így estére már eloszlott a tömeg, alig néhányan jönnek szembe, késői temetőjárók, ilyenkor már békésen sétálgathat az ember a sírok között, itt-ott megállva: itt is egy ismerős név és egy nem túl régi dátum — ő is elment már? Mióta nem otthon élek, gyakran hónapok vagy csak egy év után szerzek tudomást az előttem járó generáció újabb és újabb fogyatkozásáról. De nemcsak ők fogynak, hanem a kortársak és a fiatalabbak is. Néhányan már sportszerűtlenül előretolakodtak, pár hete például egy rég nem látott iskolatárs, sírján még halomban állnak a koszorúk, és alig kezdtek hervadozni a virágok. Ebben az esti csöndben és virágos gyertyafényben valahogy nem olyan félelmetes a halál — vagy csak a temető? Mint valami díszkapuk: feldíszítve az élet kijáratai. A szélfútta mécses- és gyertyalángok imbolygó fényei között bóklászva nézem a névre szóló kijáratokat: erre megyek majd én is. A földi létből nincs más kiút. Az idáig futó ösvény utolsó szakaszai lehetnek különbözők: „tragikus hirtelenség”, „hosszú szenvedés”, végső elgyöngülés: aztán a kapu — a személyre szabott és mégis egyforma. Idáig tudjuk egymást elkísérni, fizikai értelemben ennél közelebb nem juthatunk azokhoz, akik végleg elmentek. Szükség van olykor erre a késői fizikai közelségre is. Az utolsó földi találkozás emlékének fölidézésére, a ki tudja, mikor esedékes távozás gondolatával való barátkozásra. A fájdalmat békévé oldja az idő és a belátás: csak hosszabb-rövidebb időre maradtunk egyedül — vagy ha nem is egyedül, de nélküle. Idő kérdése az egész. Ahogy a földi élet maga: az anyaöltől a sírig, a bejárattól a kijáratig. Morzsolódnak a percek: az öröm és a fájdalom, a növekedés és a hanyatlás percei egyaránt. A kijáratnál véget ér az idő — de nem maga az élet. Kipke Tamás
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|