A mai vasárnap evangéliumi szakasza első részében Jézus az írástudók becsvágyát és kapzsiságát leplezi le, a másodikban pedig egy szegény özvegyasszony nagylelkűségét állítja példaképül tanítványai elé. A két rész — bár feltehetőleg egymástól függetlenül lett áthagyományozva — mint az érem két oldala, úgy tartozik össze.

Az írástudók magatartásának kifogásolható vonásait Jézus rövid vádbeszédben sorolja fel: hosszú és díszes ruházattal hívják fel magukra a figyelmet; a nyilvános elismerés jeleként a tereken elvárják a köszöntést, a zsinagógákban és a lakomákon pedig az első helyeket foglalják el. Az írástudók azért szerepelnek negatív példaként, mert magatartásuk éppen annak ellentéte, amit Jézus a tanítványaitól és követőitől megkíván: egyéni érdekek háttérbe szorítása és készség a szolgálatra, egyszóval másokért való élet. A „felélik az özvegyek házát” megjegyzés arra utal, hogy az írástudók mint jogi szakértők gyakran a kiszolgáltatott özvegyek „ügyvédjei” voltak, ám a törvényes segítségért magas fizetséget kértek, vagy pedig annak fejében az özvegyek javain élősködtek. Ilyen jellegű visszaélésekre egyébként korabeli zsidó iratok is utalnak (vö. Mózes mennybevitele 7,6). Jézus kemény figyelmeztetése ma is érvényes. Az elkötelezett Krisztus-követők életében — legyenek bármilyen pozícióban — sem az önelégültségnek, sem a mások sanyarú helyzetét vagy nagylelkű áldozatkészségét kihasználó kapzsiságnak nincs helye.

Az evangéliumi szakasz második részében Jézus a templom javára juttatott adományokkal kapcsolatban tesz egy tanulságos kijelentést. Jézus mondását az evangélista úgy vezeti be, hogy tudatosan kiemeli a sok gazdag és az egy özvegyasszony, illetve a sok adomány és a csekély értékű két lepton (fillér) közötti ellentétet. Emberi megítélés szerint nyilvánvalóan a gazdagok adománya az értékesebb. Lehet, hogy a nagy öszszeg nyilvános elismerést váltott ki a szolgálatot teljesítő pap részéről — akinek az adományt a perselybe való elhelyezés előtt be kellett mutatni. Jézus azonban másként értékel: az özvegy többet adott, mint a gazdagok. Ez utóbbiak ugyanis a feleslegükből adtak: a templom (s közvetve Isten) számára juttatott adomány semmiféle áldozatot sem jelentett számukra. Az özvegy ellenben mindent odaadott, hiszen a két fillér a teljes vagyona volt. Szegénységében ő maga is támaszra szorult volna, mégis volt bátorsága csekélyke tulajdonát fenntartás nélkül Istennek adni. A szakasz utolsó mondatában a „biosz” főnév szerepel, amelynek kettős jelentése van: „élet”, illetve „megélhetés”. Ez a kettős értelem a jelen esetben sokatmondó: a szegény özvegy azzal, hogy egész megélhetését Istennek adta, életét teljesen Isten kezébe helyezte.

Amikor Jézus dicséri és példaképül állítja az özvegyet, elismeri: cselekedete teljesen megfelel annak, amit Isten az emberektől, főleg a tanítványoktól elvár. Isten ugyanis nem elégszik meg valamiféle „alamizsnával”, hanem teljes odaadást kíván. Az asszony tette ugyanakkor az Istenbe vetett feltétel nélküli bizalom kifejezése is, és jó példa arra az elkötelezett, aggodalomtól mentes életre, amelyre Jézus a Hegyi beszédben buzdít: „Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek... Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van” (Mt 6,25,32).)

Ezzel kapcsolatban érdemes idézni azokat az elmélkedő jellegű megfontolásokat, melyeket Klaus Berger német biblikus a szegény özvegy adományáról szóló jelenetet kommentálva fogalmazott meg: „Jézus nem úgy mutatja be Istent, mint egy apparátus közönyös igazgatóját, hanem úgy, mint Atyát, aki azt szeretné, hogy igényeljék személyét. Ő nem messze a kulisszák mögött rejtőzik, hanem arra biztat, hogy a legelemibb dolgokban is számoljunk az ő gondviselő valóságával. Aki az Istenre ráhagyatkozik, az úgy viselkedik, mint a gyermek, aki fent egy csúszdára ül, és nem fél attól, hogy lecsússzon, mert alul, a legveszélyesebb helyen biztosan ott áll valaki, aki elkapja őt. Ez a valaki Isten. Merészen vállalkozhatunk a veszélyes csúszdára, mert ott, ahol az megszakad, Isten áll. Nemcsak az életben adódnak ismételten helyzetek, amelyek ilyen bátorságot igényelnek, mindenekelőtt a halállal szemben szükséges ez a bátorság. Isten gondoskodni fog arról, aki kifejezésre juttatja, hogy szüksége van Őrá.”

Kocsis Imre