|
|
Könyvek az életemben — életem a könyvekben Kincses múltra bukkanok, valahányszor elszánom magamat, hogy rendet tegyek könyvespolcaimon. Legalább annyira, hogy el ne tévedjek a kötetek között. A tökéletes rend hiú ábránd, mintha csak visszatekintve szeretném kijavítani, amit elhibáztam. Hiszen a könyveim sorsában a magaméval nézek szembe. Ha mind megvolna még, amit kamaszkorom óta összegyűjtöttem, tulajdon fejlődésregényemmel találkoznék. De hát nincs is meg valamennyi! Még egyik-másik szívemhez nőtt példány is eltűnt közülük, rút hálátlanság volna, ha nem is emlékezném rájuk! Vajon hová lett diákorom féltett ritkasága, Tóth Árpád harmadik verseskötete, „Az öröm illan?” A Szinyei Merse és Podmaniczky utca sarkán volt az a kis antikvárium, ahol rábukkantam a narancssárga borítású, fűzött kötetre, fillérekért jutottam hozzá a bolt rejtélyes külsejű gazdájától! A verseket betűhíven őrzi az Athenaeum-féle összes kiadás — Szabó Lőrinc állította össze —, de a hiányt nem pótolhatja. Testközeli, hozzám tartozó volt az az eredeti példány — emléke fölidézi kamasz-fölfedező szenvedélyemet! Ám megvan még Dsida Jenő 1938-as, utolsó gyűjteménye, az „Angyalok citeráján”, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, ugyanabból az időből, félvászon kötésben. Kedves hajdani osztálytársam, Cubi munkája az ízléses kötés, messze túlélte szegényt. És Kosztolányi 1916-os „Mák” című kötete ostrom-sérülten igazi kordokumentum! De kalandosságban egyedi darab a vaskos, bordó bőrbe foglalt angol nyelvű Shakespeare Összes művei: bibliapapírosra nyomták a század elején, s a lapok szélén ujjhegynyi betétes félholdakkal jelzi egy-egy dráma helyét, s külön a szonettekét, alig 1300 oldalon. 1944 baljós tavaszán bízta rám Róbert, amikor kölyökfejjel vágott neki a Borig vivő útnak, s én boldogan adtam vissza hazatértekor. Majd egész korszakkal később, Londonban búcsúajándékként nyomta kezembe, ma is itt van a polcomon. Vagy az 1938-as salzburgi Otto Müller Verlag háromkötetes Georg Trakl „Die Dichtungen” kiadása, a költő egész lírai életműve, amelyből az első magyar nyelvű Trakl-válogatást állítottam össze 1959-ben: Pisti barátom ajándéka, ő küldte meg Bécsből. Kettőnk történetét idézi föl bennem, gimnáziumi éveinket, mikor bolhabetűkkel írtam be a sorok közé Sallustius, Vergilius és Tacitus magyar fordítását, hogy megmeneküljön a bukástól. S a bölcsész-évek Rilke-lázát őrző kötet, a „Geschichten von lieben Gott” ugyancsak 1944-ből megmaradt emlék tanúja. Azon a nyáron bennünket, harmadéveseket Erdélybe indítottak, főiskolai honvédmunkára. Tudtam, hogy két hetem van még, s naponta egy-egy történetet fordítottam belőle. Csaknem ötven év múlva jelent meg, persze alapos átfésüléssel, a Szent István Társulat kiadásában. Könyvek, útjelzők, állomások, egy-egy korszak álmait, izgalmait, társait villantják föl életemben, emberi arcokat, amelyek így vagy úgy eltűntek mellőlem, felejthetetlen barátokat, pályatársakat, de pársoros kezük vonása föléleszti őket a hol meghitt, hol tréfás játékos ajánlásban. Ifjúságunk és férfikorunk teljessége szól hozzám a régi hangon, ha fölütöm könyvüket s újraélem hőskorunkat. S annyi minden mást is, ízlésem változását, meg a közítélet váratlan fordulatait; az idő rostáján fönnmaradt és aláhullt művek értékrendjében bekövetkezett meglepetéseket. Mert a halhatatlanság nem hullamerevség: erre is olvasmányaim tanítottak meg, a föltámadás csodáira, olykor hosszú évtizedek múltán. És a bonthatatlan remekművek érctörvényére, a nem fakuló, vagy épp új vonásait fölragyogtató alkotások megifjodására, melyekhez késve nő csak föl az olvasói érdeklődés, a szeszélyes utókor, melyre Kosztolányi bravúr-ríme a „futó por”-t csengette rá. Türelemre és alázatra neveltek a könyvek, gyerekkorom óta leghűségesebb barátaim. Mert eljutunk a fájdalmas belátásig, hogy a maga módján korszakos nagyság lehet az, aki minket nem érintett meg, mert szűk volt a befogadókészségünk. Nagy vallató — és önvallató — lehet az újraolvasás. S olykor szorongó halogatás fog el, ha kedvem támad egy-egy hajdani élmény fölelevenítésére. Az ostrom végnapjaiban Dosztojevszkij „Karamazov testvérek”-jét vittem le a pislákoló petróleumlámpák közé az óvóhelyre, előtanulmányként azokhoz, akiket most ismerek majd meg. Jó választás volt. A Mitykák és Ivánok közt Aljosákra is akadtam. S a háború után, mikor Julien Green „Leviathán”-ja varázsolt el, jólesőn hallottam, hogy odahaza őt nevezik a „francia Dosztojevszkij”-nek. Mi mindenre eszméltettek rá a könyvek! Önmagamat is általuk sikerült mélyebben megértenem. Hányszor jut eszembe az a megboldogult írótársam, aki egyszer így sóhajtott föl: „Ha én úgy tudnék írni, ahogy olvasni!” Mert egyiket sem tanulhatjuk ki igazán életünk végéig. „Írás és olvasás” — ezt a címet adta egyik tanulmánykötetének Babits. Egy életformát határozott meg vele, a kifogyhatatlan gondolkozás termékeny, gyönyörű folyamatát, amely véges történetünkben megsejteti velünk a végtelent. Vidor Miklós
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
