— Igazában a saját megtérésemmel kezdődött — vallja. — Miután magam megkaptam azt az ajándékot, hogy a folyamatos beavatódás mellett dönthettem, kezdtem arra vágyni, hogy korábbi pedagógusi tapasztalataimat is hasznosítva a hit átadója legyek. Levelező tagozaton elvégeztem a teológiát, azóta pedig rendszeresen részt veszek az egyházmegye „mini kurzusain”.

Mónika először felső tagozatosoknak tartott hittanórát, később az ifjúsággal foglalkozott a plébánián, aztán felnőtteknek is tartott foglalkozásokat. Vezetett bérmálkozási előkészítőt, újabban felnőtt keresőket segít a beavató szentségekre való felkészülésben. Négy éve, hetente egy alkalommal hittanórát tart a virányosi iskola alsó tagozatos gyerekeinek. Reméli, a lassan ifjúkorba cseperedő gyermekei nem lesznek „katolikus mozgalmi félárvák”.

Azt látja, hogy az iskolai hittanosok, kevés kivétellel, olyan szülők gyerekei, akik valamilyen okból vonzónak találják a vallást — a gyerekeik számára — de maguk nem gyakorolják. Ha azonban a szülő életében nincs helye Istennek, a katekéta is nehezen tud helyet szorítani a számára a gyerek szívében. Nagy zavart okoz a gyerekfejekben a tévé, példa erre az a hittanos, aki a három isteni személy közül Zeuszt nevezte meg elsőnek... A templomi hittanos ifjúság zöme egyházi gimnáziumban tanul, katolikus családból való, több szálon is kötődik az egyházhoz. Láng Mónika mégis úgy véli, adósok vagyunk azzal, egyházi iskolák és plébániák egyaránt, hogy kifejlesszük a fiatalokban a személyes istenkapcsolat igényét.

— Egyszer jött egy jegyespár — meséli Mónika —. A beavatottságnak csak igen alacsony fokán álltak. „Jókor jöttetek, éppen indul a plébánián egy tanfolyam: Bevezetés a keresztény életbe.” Mit adhat egy ilyen tanfolyam? Elsősorban átadjuk az egyház hitét — mondja a katekéta — elmondjuk, hogyan gondolkodik az egyház az élet dolgairól. Ebben segíthet a katekéta személyes tanúságtétele is. Fontos ugyanakkor, hogy a jelölt is bizalommal elmesélhessen mindent, ami a szívében él, vagy éppen hiányzik belőle. Nem kelljen attól tartania, hogy tudatlansága, őszintesége megbotránkozást kelt. Legyen a katekézis olyan hely, ahol a beavatásra készülő minden tapasztalatát megoszthatja.

Láng Mónika mindig szeretett az emberekkel foglalkozni. Ezt teszi most is, de azt mondja: „Ez nem az én ügyem.” Persze az övé is a katolikus egyház hite, a hit misztériuma, amiről úgy véli: „Ez kivétel nélkül minden embernek való! Nem szándékom rájuk erőltetni, de örülök, ha közreműködhetem az átadásában.”