|
Üvegfalak Épp csak, hogy eljött a nyár, és párás, lomha testével rátelepedett a városokra. Ez a nyár, mely az Életet, a bőséget, a szépséget hordozza, elhozta nekem a maga kis első áldozatait.
A minap a kertben, a ház tövében egy halott madárpárt találtam. Ott lapultak a betonon puha semmiségükkel. Két piciny zöldike volt. Érintetlenül és sértetlenül feküdtek, egy csepp vér, vagy karcolás nem esett rajtuk. Nem értettük. Aztán rá pár napra nagy koppanás hallatszott a nappalink üvegfalán: egy bolondos kedvű harkály próbálkozott átrepülni a kerten, de útját állta a láthatatlan üvegfal. Leesett szegény, de még élt. Másnap reggelig őriztük, vigyáztuk, itattuk és reménykedünk, hogy felépül, de sajnos ő is elpusztult. Még most is érzem apró madárteste, madárszíve heves lüktetését, törékeny puhaságát, tehetetlenségét. Megdöbbentem. Mi jogom van nekem ehhez? Hogy jövök én ahhoz, hogy bármely teremtményt megakadályozzak a repülés szabadságában? Hogy olyan csapdát állítsak neki, amely – habár nem állt szándékomban –, de végzetes számára? Falakat, sőt láthatatlan üvegfalakat építünk, és nem gondolkodunk. És itt nem a nappalink üvegfalára gondolok: a magam, a magunk életére. Mert sokszor van az, hogy ilyen üvegfallal vesszük körül magunkat. Szerepek, álviselkedések, álmércék, „gőg”, a „ne férkőzz a közelembe” gesztusai… aprók, áttetszők, mégis: Halált okoznak. Mert én csak Téged látlak, kedves embertársam; Téged, Isten egyszerű, szeretett gyermekét. Hozzád indulok bizalommal, reménykedve, hogy valóban Hozzád is jutok el. De jaj, mire odaérek, te már nem Te vagy: üvegfalakat húztál magad köré! A szíved pedig elrejtetted előlem. Már én sem tudom ki vagyok. Üvegfaladon leperegve én is apró üveggyönggyé válok: hidegen, bután, megfoghatatlanul. Pedig az Én, csak a Te által teljesedhet ki. Te is csak Én általam élhetsz. Itt állok Előtted Istenem: pőrén, lehajtott fejjel. Gyermeked vagyok, így szeretlek… irgalmazz nekem ! Így szeress. Bognár Dóra
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|