A tulajdonos fürgén felpattant, megkérdezte, milyen italt parancsolnak, aztán sarkonfordult, hogy igenis, két vörösbor rendel! Egyedül maradva a házaspár a festőről váltott szót, akit ismernek, még egy képük is van tőle. Örültek, hogy egykori asztalához ültették őket. Amikor a főnök meghozta a két pohár bort, ismét leült, de csak fél fenékkel, s újból mesélni kezdett. Az asztal történetéhez tartozik még, mondta, hogy az egyik pufajkásból, ahogy az akkoriban megszokott volt, párttitkár lett, hát mi lett volna, az ürülék mindig a víz tetején úszik, nem igaz? – heherészett. Néhány év múlva ez a dicső alak egy fontos megyei pártemberrel betért az étterembe. Ők is itt ültek, mutatta. Lencsefőzeléket rendeltek. A fontos megyei elvtárs néhány kanál után abbahagyta az evést, mert legyet talált a főzelékben. Hívatták őt, aki akkor még nem a sajátjaként vezette az éttermet, s mutatták a legyet komoly fenyegetések kíséretében. Ez akkoriban nem volt játék! – emelte fel az ujját a tulajdonos. Könnyen megüthette az ember a bokáját. Ezért aztán a főnök alaposan megnézte a kanálon lévő legyet, ezzel is időt nyert a gondolkodásra, aztán így szólt.

- Ez, kérem? Ez nem légy!

S mintegy nyomatékul, fogta és bekapta, bár még a házi légy lábait is világosan felismerte a kanálban. Úgy tett, mintha ízlelgetné, még cuppogott is hozzá, aztán kijelentette.

- Ez nem légy. Ez lencse. Amikor a lencsét megfőzzük, némelyiknek kinyílik a héja, mintha szárnya lenne. Emlékeztet a légyre. De nem légy! Azért kicseréljük! Mancika!…

Visszavitte a konyhába, megkérte Mancikát, kanalazza át egy tiszta tányérba, majd ismét kivitte a finnyás pártvezérnek. Ugyanazt. Visszament a konyhába, elégedetten kiköpte a legyet, amit eddig a fogsora és az ajka közé szorított, aztán gondosan kiöblítette a száját finom kisüsti házipálinkával, miközben diadalmasan nézte a lencsét buzgón kanalazó vendéget. Az öblögetés nem esett roszszul, ezért, no meg a tökéletes fertőtlenítés miatt, ismét meghúzta a pálinkás üveget.

Felszabadultan hahotáztak. A házaspár kíváncsian és egyben szertartásosan belekornyolt a borba, amíg a tulajdonos elment az étlapért, letette eléjük a választékot, hogy tanulmányozzák. A férj megkérdezte, hogy tud megélni manapság egy étterem, amikor az embereknek egyre kevesebb a pénzük? A főnök ismét lekucorodott a székre, s bizalmasan megsúgta: az olyan vendéglátós, aki a maradék maradékának a maradékából is ételt tud készíteni, mint ő, az megél. Meg aki nem finnyás, nevezett a feleség a légyre célozva. A tulajdonos is nevetett. Így van, kérem, mondta. Mindent az étterem jó híréért és a vendég meggyőződéséért! Felpattant, de mielőtt a dolgára indult volna, megkérdezte.

- Mivel szolgálhatok? Ajánlhatok esetleg lencsét? Kitűnő a lencsénk!

Az asszony nevetett.

- Én kérek.

- Én még gondolkodom – motyogta a férj.

- Igenis, kérem! Egy lencse rendel.

Amint elviharzott, a férj ráförmedt az asszonyra.

- Megőrültél? Lencsét enni, itt?

- Miért? Szinte még tél van. Légymentes időszak.