Boldogi búcsúban

Teri néni, Bódi Józsefné éppen nyitja a kemenceajtót: a frissen sült meggyes, túrós, káposztás és krumplis rétes elmaradhatatlan étke az ünnepi asztalnak Boldogon, az Alföld peremén, a Jézus Szíve főbúcsún. Az idős, de a főzésben, buzgóságban még mindig friss gazdasszony elmondja: boldog, mert már az unokája vihette a Jézus Szíve-szobrot a búcsúban a templomtól a kápolnáig, meg vissza.

Teri néni közvetlensége, vendégszeretete nem egyedi ebben a beszédes nevű községben; nem mintha gondtalanok lennének a lakói, de valami csöndes tűz jobban melengeti őket. A településnév legendás története is sok mindent megmagyaráz: a török, amikor gyújtogatott, Tamás pap és a bíró elvezette Hatvantól távolabb a népet, aztán leütötték a botot: itt maradunk, és boldogok leszünk. Mintha Tamás pap szavát hallanák ma is az emberek s tudják: őseik megtelepedése kötelezi őket érzésben, hagyományban, a vendégszeretet hűségében.

A szenvedő Jézusról, Szívének folytonos lángolásáról sehol sem hallottam annyi bensőséggel beszélni falusi magyart, s papságról, templomról – ünnepről. Boldog valóban tud ünnepelni. Keresgélek az emlékezetemben, miközben a XVIII. században épült templomban felsorakozik a búcsúi menet; középpontjában az aranygyűrű-fényt hintő Úrmutató, amely a napsugárban – árnyak, villanások ütközésében – az aranybiztosíték, áramkörök eligazítója. Elől huszárok – kacagány, kard, csákó és tiszta vezényszó, aztán a gyerekek: élethajóval, leányok félyinges fehér ruhában (melyet másutt keményített ingvállnak ismernek) a boldogi gazdag (XVII. századi) népviselet egyik legszebb „divatjában”, menyasszonyok esküvői díszében. Már az előénekesek imádsága padba ültetett, s amíg a hangok „tiszta folyása” átjárt, a hazai barokk Jézus Szíve kultusz költője, a jezsuita Hajnal Mátyás néhány sora zsongott a lelkemben: „Ez szép kútak hadd follyanak / Jézus, s szívbe csurogjanak / Malasztodból patakok. / Kivel lelkek ki tisztulván, / S bűnükből meg szabadúlván / Örülnek az Angyalok.”

E forrásokról szól Varga Lajos apát-plébános, a pásztói vendégpap. Ének, imádság – együtt az összetartozás kegyelem-csatornája, az élethajó pedig (fából ácsolt szép hajótest vitorlával, közepén Mária, anyai szívvel) a messzi keresztény századok ide vándorolt példája, amelyről korai teológusok, egyházatyák azt írják, hogy „az egyház egész ügye hasonló egy nagy hajóhoz, amely nagy viharban sokféle helyről jött embereket szállít… Ennek a hajónak ura legyen nektek Isten, legyen kormányosa Krisztus, alkotmányosa a püspök, a matrózok, a presbiterek, az oldallegénység felügyelői a diakónusok, a vitorla kezelői hasonlítsanak a katekétákhoz, az utasok a testvérek tömegéhez, a mélységhez hasonlítson a világ, az ellenszelek a kísértésekhez, az üldözések és veszélyek és mindenféle szorongattatások az óriáshullámokhoz, a szárazföldi fuvallatok pedig a tévedés és az álnokság prófétáinak beszédeihez.” Van miről töprengeni, amíg kísérjük az élethajót: gyermekvállak ringatják, gyermekkezek… Az a másik kép is társul: a templomi fájdalmas Krisztus-szoboré. Szeretet-szenvedés: „Végül elérkezik az egyetemes hajótörés ideje anélkül, hogy az életet elárasztanák a gonoszság hullámai, hogy akik végül keresztényeknek találtattak, el ne vesszenek a bűnösökkel, mert nekik Isten megadja az üdvösség horgonyát…” A IV. század hangja ez – homiliából, és összerendezik az élethajón eltöltött-töltendő időt. A szentmise „Úrmutatkozásával”, a kehely fölemelt aranyával összetartja a boldogi közösséget, s még inkább emlékeztet eleink történelmére: összedűlt s fölépített templomokra, lélek-szentélyekre, melyeknek jövője a szépség, „a mélységből érkező”. Benne Jézus szól: „Emeljétek föl a fejeteket, ne féljetek!”

Ebben a spirituális légkörben lebben a millenniumi zászló, melyet ajándékul kapott a község; helyettes államtitkár, polgármester, országgyűlési képviselő s mindenki a vendégek közül: hollandok, ünnepre érkezők a hajófedélzeten az ókeresztény Prudentius költői soraival minősíthetők: „E képek minket intenek: / Ember, akit a köd elért, / Ha Istennek meg nem hajol, / Elveszti pártos erejét.”

Hajnalok himnusza ez, közel a Zagyva folyócskához, amely palotást jelent. Stílust, összetartozást magyarságunkban, nemzetünkben.

Erre tanít a boldogi búcsú – 2000. július 2-án.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu