Egy kálvária avatás személyes bája

Alcímként szívesen írnám: „Ami személyes és ami szent”. E kifejezés Simone Weiltől való, akinek értő, elmélyült magyar olvasója, s egyik fordítója alkotta az etyeki kálvária képeit. De haladjunk sorjában. A személyes és a szent titka előtt lássunk az eseményről egy „közéleti híradást”.

Július 1-én nagyszabású, többnapos ünnep kezdődött a Fejér megyei Etyeken. (Szépségeiről híres ez a Buda közeli tájba simuló falu. Itt van az ország talán legharmonikusabb Patrona Hungariae szobra is, amely a most megjelent „A szent korona ezer arca” kötetben a kutatók (Fekete-Sunyovszky) nagy fölfedezése. Mária arca a legszebb Michelangelo szobrok áhítatát idézi.) Az etyeki ünnep két kiemelkedő jelképe a millenniumi zászló átadása és a restaurált kálvária újjáavatása lett.

A ünnep fő szónoka, Martonyi János külügyminiszter a jelen lévő több nyelvű közönséget tömör magyarsággal, könnyed franciasággal s németséggel szólította meg. Fölelevenítette az Árpád-kori község ősi történetét, megemlítve a Mária Terézia korabeli betelepítést, s századunkban, 2300 németajkú lakosnak a községből való erőszakos kitelepítését, a szépséges kálvária bolsevikok általi szétveretését, a felvidéki és erdélyi magyarok beköltöztetését, majd a mai, növekvő település újjászülető erejét, életkedvét. Megrendítő pillanat volt, amikor a haza nevében bocsánatot kért a hajdan kitelepített, de szülőfalujukhoz ma is hűséges, hazalátogató, német ajkú etyeki magyaroktól. Köszöntötte a testvérközség, Remshalden polgármesterét, s a másik testvértelepülés, a dél-francia Correns küldöttségét, kórusát.

A zászlóátadások után következett a restaurált kálvária felavatása és megáldása. A dombon összesereglett faluközösség óriási türelemmel várta végig a több mint háromszáz személy kitüntetését, és azok köszöntését, akik adománnyal segítették a kálvária újjáépítését. Mély hitű öregek, nagyvonalú vállalkozók (Demján Sándor), szegény pedagógusok, elszármazott gazdák, jótékony kereskedők, deportált svábok és betelepült székelyek.

Most Etyeken a kálvária főalakja szervezett ünnepet, mint „aki népet gyűjt maga köré szüntelen”. Jól szervezte: az egész falut megmozgatta Jézus zarándokútjának helyreállítása. Hiába verték szét a romboló szocializmus korában a képeket s a szobrokat. A lelkekben megerősödtek a szenvedéstörténet stációi. Etyek az újjászülető, öngyógyító közösség példája lett.

Több színes szálon szőtték az újjászületés történetét, akár a szőnyeget. Voltak, akik a faluhoz tartozó botpusztai templom megmentésében jeleskedtek. Az ódon romos, lezárt templom felújítása megindult, istentiszteletek és embertisztelő kiállítások tere lett mára. Többen megújították a kórust az „abszolút etyeki” (félig sváb, félig székely) Magdó Ildikó vezetésével, mások jóféle tartalommal töltötték meg az etyeki bor hírnevét és a vendégszerető pincék poharait. Akik komolyan vették a kultúrát, művészeti iskolát hoztak létre, a hagyományőrzés és a hagyományteremtés céljára alakítva egyesületet. S van egy személy, aki megkerülhetetlen: a nyolc gyereket, harmincvalahány unokát (és a falu szeretetét) magáénak mondó Csókos Varga Györgyi, az „Etyeki Műhely” vezetője, szövés és fonás tudója, motívumkutató gyűjtő, festő-pedagógus, a falu díszpolgára, a valamennyi gyerekéből alkotót faragó mese-aszszony, aki csöndes mozdítója lett a kálvária újrateremtésének. Barcsay Jenőtől tanulta a mozaik művészetét, így hozzáértőként boldogan vállalta a stációképek elkészítését. Kitartó, szívós, nehéz munkája révén (hónapokig kapta a napi tűszúrásokat, hogy állni tudjon) most előttünk állnak, ragyognak a passió fájdalmas-szép mozaikképei. Ezekről akár műelemzést is írhatnánk. E drámai egyszerűségükkel hatnak. Mesteri mozaiképítészet ez a tizennégy stáció, jól kihasználja a márványkövecskék pointilista színdinamikáját, apró pontokból rakva ki a szenvedés vibráló gyötrelemfényeit. Jézus elesése egy velencei remekhez hasonlítható. A mozaikrétegek széttördelt ívet feszítő körcikkei az aranymetszés és a színkontrasztok elegáns tudására vallanak. A lényeg azonban az áhítat fölkeltése. Ez csak annak sikerül, akiben életében is áhítat van. Az összes többi ráadás. De ebből következik – a hitélet föléledése, a közösség egymásra figyelése, a rombolás megfordítása, az ének, az étel s az élet. Mindaz, ami személyes, s mindaz, ami szent.

Deme Tamás

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu