|
Tüskés Tibor Igaz történet Jóskával szomszédok vagyunk a szőlőhegyen, és közös betörőnk van. Hétvégi házunkat ugyanazon az éjszakán ugyanaz a betörő látogatta meg. Együtt jártunk a rendőrségre, együtt vették föl tőlünk a jegyzőkönyveket, együtt kaptuk vissza lefoglalt holmijainkat a rendőrségi bűnjelkamrából. A közös betörő barátsággá szőtte puszta szomszédsági viszonyunkat. De Jóskát a hegyben mások is kedvelik. Szívesen megjavítja az elromlott permetezőgépet; ha beteg a gazda, megmetszi a barackfáit; de ért a cipősarkaláshoz, a metszőolló köszörüléséhez is. Azt mondják róla, ő a mi szőlőhegyünk Kalkuttai Teréz Apája. Aki betér hozzá, nem engedi el pohár bor nélkül. Pünkösd másnapján, amikor pincéjében koccintásra emeli a poharát, azt mondja nekem: — Ma bérmálják az unokámat. Csodálkozva nézek rá. Efféle dolgokról eddig soha nem beszélgettünk. Nem tudtam róla, hogy hisz-e Istenben, jár-e templomba, megkereszteltette-e a lányát. Mielőtt nyugdíjba ment, a gépgyárban dolgozott. Azóta mindennap kijár a hegyre. Szőlejét, gyümölcsfáit gondozza. Tiszta pincéjére, jó borára büszke. Érzékeny igazságérzete van. Rendszeresen olvas újságot. A közéletről, a politikáról vallott nézeteit nem rejti véka alá. Témát vált. – Ötven éve annak, hogy a szerzeteseket elhurcolták… — mondja. Bizony, bizony – bólogatok, és arra gondolok, hogy ezt is valamelyik újságban olvasta mostanában. Amikor a villamossági vállalatnál dolgoztam, volt egy főnököm – folytatja. – Kevesen tudták róla, hogy pap. Akkor került hozzánk, amikor a szerzetesrendeket feloszlatták. Rendes ember volt. Amikor vezetéket szereltünk, úgy véste a falat, mint akármelyikünk. Sokat tudott. Néha az irodára is hívatták, hogy tanácsot kérjenek tőle. Meghallgatták a véleményét. Emlékezel a nevére? Hát persze… ’56 után viszszamehetett a rendbe. Pestre került. Ledoktorált. Amikor elköszönt, sokan megszorították a kezét. Jóska fölemeli borral teli poharát, a pince ajtaja felé tartja, megcsillan rajta a fény. Egyszer Pesten jártam, meg akartam keresni. De azt mondták, hogy Esztergomban tanítja a gyerekeket politechnikára. Ott tanműhelye is van. Jóska fölugrik a székről. Várjál csak. Mindjárt hozok valamit. Itt kell lennie a házban. Nemrég került a kezembe. Fölmegy a pince fölé emelt lakóházba. Várakozom, forgatom kezemben a poharat, s tűnődöm, miért sietett el vendéglátó gazdám. Kis idő múlva visszatér, és egy levelezőlap nagyságú fényképet helyez a viaszos vászonnal borított asztalra. Ezt küldte, amikor a hatvanas években egyszer megkerestem, de nem tudtam találkozni vele. A fényképen egy osztályra való fiúgyerek látszik. Valamiféle fémből összehegesztett tárgyat tartanak a kezükben. Talán a vizsgadarab. A sor közepén egy barna kámzsát viselő, derekán fehér kötelet hordó, szemüveges, magas homlokú férfi áll, lehajtott fejét kissé előrebiccenti. Megfordítom a fényképet. Hátlapján tintával írott szöveg olvasható: „Emlékül Jóskának, az együtt töltött évekre emlékezve...” És azóta találkoztatok? – kérdezem. – Nem, sajnos, nem – ingatja a fejét. – Azt se tudom, hogy él-e még. Nálam valamivel idősebb volt. Tehát éppenséggel élhetne. – Hirtelen a homlokához nyúl. – De te elég sokat jársz Pestre. Egyszer fölkereshetnéd a rendházat. Ott bizonyára tudnak róla valami hírt. Tudod, most, ahogy elnézem ezt a fényképet, kívánság ébred bennem, hogy még egyszer lássam, és megszorítsam a kezét. Megígérem, hogy valamilyen úton megtudakolom, mi lett a sorsa Jóska barátom hajdani munkahelyi főnökének. Majd pesti barátaim segítségét fogom kérni. Még nem jutottam a biztos hír birtokába. De arra gondolok, hogy talán nem is az a fontos, hogy egy életrajzi adatra, egy élettényre mielőbb fény derüljön. Sokkal fontosabb, hogy a kisdeindoli Hegyhát dűlőben van egy présház, ahol valaki negyven év után is őriz egy megsárgult fényképet ismeretlen diákokkal és egy ismerős tanárral. Hogy a kisdeindoli présház gazdájában ma is elevenen él egy nehéz sorsú, rendjéből évekre kizárt, de sorsa fölé emelkedő szerzetes emléke.
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|