J. atya legendáriuma

Az interjú

Telefonon keresik. – Matyi bácsi hangjában némi idegenkedés rezgett. Nem tudott megbékélni a távbeszéléssel. A személyes párbeszéd embere volt. „Istennek sem szokás telefonálni!” – mondogatta bőszen.

Ki keres? – J. atya is durcás volt, ő azt nem kedvelte, ha délutáni szunyókálását szakítja félbe a technika ördöge.

Az R. Népétől valaki.

J. atya összeszedte magát. Míg nyögve igyekezett a készülék felé, azon merengett, hogy ismét följelentették-e valamiért. A lapot járatta, de ritkán olvasta. Így is jó szolgálatot tett. Amikor évenként megjelent Matyi bácsi sógornője, hogy megejtse a befőzést (“Szegény öregek, mi lenne velük házi lekvár nélkül…) az R. Népe felhalmozott tornyából választott ki jópárat, hogy bepakolja a dunsztolandó üvegeket. De a torony csak növekedett, a papírgyűjtő ifjak hadjárata sem vett erőt rajta.

Halló! – recsegte J. atya. Elképzelése szerint a hívó és a hívott közötti távolságot kellő hangerővel kell áthidalni. A „hallót” érzékeny fül birtokosa bömbölésnek hallhatta.

J. atya? – hangzott a messzeségből.

Én vagyok.

Szeretnék önnel interjút készíteni.

Mit készítene?

Szeretnék beszélgetni önnel.

Az más – kiáltotta J. atya megkönnyebbülve —. Az a másik nem megy.

Ön az egyházmegye legidősebb papja. Ez jó alkalom.

Az atya nem lelkesedett, ha évei számára emlékeztették. Azt sem értette egész pontosan, miért éppen kora adna alkalmat a beszélgetésre.

Gyónni is akar?

Azt nem. Csak beszélgetni.

Miről?

Az életéről. Erről-arról. Hogyan telik egy napja. Milyennek látja a világot.

Ez kit érdekel?

A lap olvasói nagyon kíváncsiak önre.

J. atya és az újságíró a végtelenben sem található eszmecseréje végül nyugvópontra jutott. Abban állapodtak meg, hogy a következő napon „késő délután” megejtik a beszélgetést. „Spontán” – mondta az újságíró. J. atya ezen elcsodálkozott. Nem ismert másfajta csevegést.

A vendég pontban 7 órakor jelent meg a plébánia kapujánál. J. atya épp a ministránsától vett érzékeny búcsút. A belső szobákba kalauzolta az érkezőt, aki feljegyezte noteszába: „Indítás: búcsú a gyerekektől.” Összecsapta a noteszt, majd kinyitotta, és a leírtakat e szócskával egészítette ki, „bensőségesek”. Kis tűnődés után felkiáltójelet húzott a margóra. – Nos, — mondta, és hátradőlt a fotelban. – Nos, — ismételte. Kicsit tanácstalanul szemlélte a szegényes berendezést.

Nos, — ismételte J. atya hűséges visszhangként. A poharakkal bajlódó Matyi bácsiban az a sejtelem kélt, hogy a beszélgetés nem lesz zökkenők híján.

Az újságíró ismét kinyitotta a noteszt.

Hát, kedves atya, elmondaná, hogyan telik egy napja? – mint a kígyó áldozatára, úgy tekintett J. atyára. „Most te jössz!” – ez volt a tekintetében.

Fölkelek, imádkozom, misézek, reggelizem, hittan órákat tartok, betegeket látogatok, keresztelek, temetek, sietek.

Mint egy vers – kacarászott a vendég.

Vers? – J. atya teljes tanácstalansággal bámulta az újságírót. – Nem vagyok én Petőfi!

Hát az, hogy keresztelek, temetek, sietek. Ritmusa van, rímel is. Várjon, leírom. Egy alcímet is följegyzett: „Költői tehetségű plébános”. Közben J. atya költőiségét emésztette. „Mi rímel itt? Morfondírozott – ez nem vers. Ez az életem.” De nem szólt. Legyen meg az öröme, ha ennyire szereti a költészetet.

Az újságíró jegyzeteibe pillantott.

Mit jelent az ön számára az imádság?

Az életem.

Elmondaná részletesebben is?

Mit lehet erről mondani? Imádkozom, hogy segítsen meg a Jóisten.

És megsegíti?

Meg. Napról napra.

Ez a témakör lezárult. Vonal került a noteszba.

Milyennek látja az egyház és a társadalom kapcsolatát?

Ezt én, kérem, nem látom. Emberek közt élek, a társadalomra nincs időm.

Az újságíró a fejét vakarta.

Másként teszem föl a kérdést. Meg van elégedve az egyház lehetőségeivel, mozgásterével.

Nem mindenkinek van mozgástere. Egy börtöncella elég szűk.

Ezt kihagyom – az újságíró izzadt homlokát törölgette. J. atya mosolygott. „Tessék, csak tessék!” – ez volt a tekintetében.

Engem jól meg is vertek – mondta hirtelen.

Tessék?

Elagyabugyáltak. Piff-paff! Utána hetekig nem kívántam mozgásteret. Feküdtem, mint egy fadarab.

A vendég sebbel-lobbal tüntette el zsebébe a kisokost. „Tanulságos beszélgetés volt” – mondta futtában. De a R. Népében egyetlen szó sem idézte az egyházmegye legidősebb papját.

Rónay László

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu