A tizenkettő missziós küldetése

Jézus maga jár missziós úton – az Atyától kapott küldetés erejében –, tanítja és jelzi azt, hogy közel jött hozzánk Isten országa. Ugyanennek a küldetésnek erejében bízza meg a tizenkét apostolt, hogy küldetésének részeseiként maguk is közreműködjenek az evangélium terjesztésében. Márk egyrészt kiemeli, hogy az apostolok ugyanazt a megtérésre felhívó tanítást hirdetik, mint Jézus, másrészt hangsúlyozza, hogy a tanítást ugyanolyan jelek, gyógyítások – démonűzések kísérik, mint Jézusét: a tanítványok missziós küldetésében ugyanaz az Isten jön közel az emberhez, mint Jézus személyes működésében. Az evangelista saját nemzedékét is bátorítani akarja: bár Jézus megdicsőülten már eltávozott körükből, a tizenkettő működésében az ő műve folytatódik tovább - a későbbi közösségek számára is hitelesen. Az evangéliumoknak ezt az aktualizáló, saját élethelyzetüket is figyelembe vevő szándékát mutatja az is, hogy a tényleges küldetés-szabályok megfogalmazásában a lényegi mondanivalót ugyan nem érintő, de apró eltérések találhatók. (Máté például Márkkal ellentétben megtiltja a botot és a sarut is. Mt 10,10) A II. század eleji őskeresztény irat, a Didakhé szintén foglalkozik a témával és szemben a márki megfogalmazással (10. vers) csak két napot engedélyez ugyanazon a helyen, nyilván azzal a tapasztalattal, hogy a további ott tartózkodás viszszaélések forrása lehet.

De mi teszi hitelessé a Jézusi küldöttet? Azt már láttuk, hogy nem az apró részletekben kell keresnünk a lényeget, hiszen ezek megfogalmazásába már belejátszott az ősegyház tapasztalata is. Sokkal inkább arra a Jézus szándéka szerinti belső magatartásra kell rákérdeznünk, amelyet az ősegyház konkrét előírások segítségével őrzött a változó idők forgatagában. És itt figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy a vándortanítók léte nem volt ismeretlen sem a korabeli zsidó, sem a görög kultúrájú világban. Ezeket a jobb módú emberek szívesen befogadták, majd amikor tovább indultak, tarisznyájukat útravalóval töltötték meg. A korabeli vándorfilozófusok különösen nevezetesek voltak egyszerű, szigorú életmódjukról: egy kis kenyér, füge és víz volt a rendszeres táplálékuk, tarisznya, bot és filozófusköpeny vándorlásuk jellegzetes kelléke. A jézusi szabályozás még ennél is szigorúbb igénytelenségre szólít. De nem kell feltétlenül ilyen különleges példákra gondolnunk. Minden útra kelő, a józan emberi belátást és tervezést követve, visz magával úti tarisznyát, megfelelő öltözéket, szükséges pénzösszeget. A missziós küldetésben járóktól viszont éppen erről az emberi előrelátásból eredő biztosítékról való lemondást kívánja Jézus. És ez nyilván összhangban van a hirdetendő evangéliummal. Aki Isten országa közelségét hirdeti, annak az életével is tanúskodnia kell az örömhírről: teljes szívvel Istenre hagyatkozni, lemondani minden emberi biztosítékról. Így tapasztalja meg a tanítás, az Isten közelsége erejét, így lesz hiteles a mondanivalója.

Jézus azonban a sikertelenség gondolatával is szembesít. Bár nem elhanyagolható kérdés a sikertelen misszió problémája és a missziós munkát végzőnek kötelessége ezzel is szembenézni, munkáját értékelni, megvizsgálni, Jézus nem foglalkozik most ezzel. A sikertelenséget az isteni dimenzió oldaláról közelíti meg, az isteni ítélkezésre hagyja. Ezt jelenti a por lezárásához kötődő mondat: „tanúbizonyságul ellenük”. Egyébként a por lerázása a lábakról, vagy az öltözékről korabeli zsidó szokás volt. A pogány világban utazó zsidók hazatérve a Szentföldre, így fejezték ki jelképesen, hogy nem vállalnak közösséget a bálványimádókkal. Lényegileg ebben is az Istenre hagyatkozás, a belé vetett bizalom jut kifejezésre: ő tudja, ő látja, ő ítéli meg. A hitelesség pecsétjét jelzik a gyógyulások és démonűzések is.

Az evangéliumi részlet tanítása elsősorban a vándorapostolokra vonatkozik. Már az első közösségeknél léteznek ilyenek (pl. Szent Pál és Barnabás Antióchia egyházközségében), de a keresztények többsége a helyben lakó életforma szerint él, nyilván más megfogalmazású életszabályokat követve. Mégis mondhatjuk, hogy a jelen evangéliumi tanítás a mai kor élethelyzetei számára is utat mutat. Mert minden Jézus-tanítvány, minden keresztény missziós küldetéssel rendelkezik. Ehhez pedig belsőleg tartozik a hitelesség pecsétje. Akár útra kél, akár nem, az örömhírről csak úgy tud meggyőző tanúbizonyságot tenni a keresztény ember, ha a józan emberi számításokon, biztonságkeresésen túllépve, egyedül Istenben találja meg az igazi megtartó erőt, életét bizalomal építi rá. Ez nem zárja ki, hogy emberi számításokkal tervezgessünk. De életünkben mindig lesz olyan helyzet, amikor Isten válaszút elé állít, amikor döntenünk kell mit választunk: emberi biztosítékokat-e vagy csak Istenre hagyatkozunk, tudva, hogy ő közel van hozzánk. Ilyenkor, ha Isten kezét szorosan megfogjuk, sok emberi szempont üres, felszínes díszszé válik, elveszti súlyát, amely reánk nehezedik, hogy a lényeges dolgokban új erőre kapjunk. Ilyenkor járja át életünket az evangéliumi hitelesség pecsétje.

Gaál Endre

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu