Kedves barátom, egykori gimnáziumi osztálytársam meghívott aranymiséjére: ötven évvel ezelőtt szentelte pappá főpásztora. Micsoda ötven esztendő volt ez papjaink számára!

1945 júliusában érettségiztünk. Nagy tervek lobogtak bennünk: vége a háború borzalmainak, békés élet következik hazánkra, egyházunkra. A papnevelő intézetekben 1945 őszén pezsgett az élet: a fiatal papnövendékek számára úgy tűnt, hogy bőséges aratás munkásai lehetnek; a jövő oly zavartalannak látszott! De hamarosan beborult az ég: fokozódtak az egyházellenes támadások, zajlottak a hazug perek főpapok, papok ellen; sok kiváló lelkipásztor mögött csapódott be a börtön kapuja. S mindegyik településen a hatalom helyi képviselői árgus szemekkel figyelték a pap minden lépését: hogyan köthetnek bele, milyen okkal marasztalhatják el a lakosság előtt, mi módon alázhatják meg mondvacsinált ürügyekkel. Ilyen közegbe kerültek ezek az újmisés papok, amikor 1950 nyarán elkezdték lelkipásztori szolgálatukat.

Hősies tett volt, hogy papjaink helyükön maradtak a háború vérzivatarában, 1944-45 tragikus telén. De hasonlóan hősies tett volt, hogy az 1950-1990 közötti nehéz időkben sem hagyták magukra híveiket. Bizonyára sokukat megkísértette az éppen ötven évvel ezelőtt elhangzott (cinikusnak is érezhető) indulatos főpapi kijelentés: „Hogyha muszáj mártírnak lenni, az Úr Jézusért elvállalom, de nem jelentkezem érte!” Szerencsére azonban legtöbb papunkban – idősekben, fiatalokban – nem az „inkább nem csinálok semmit, abból nem lehet baj”, a „nehogy felfigyeljenek rám” bénító érzése vált uralkodóvá, hanem az adott lehetőségek okos kihasználására törekedtek, anélkül, hogy kétes értékű elkötelezettségeket vállaltak volna.

Hadd legyek részrehajló: számomra különösen rokonszenvesek és nagyra becsültek a „vidék” hűséges papjai: a kisebb-nagyobb falvak, községek plébánosai, káplánjai, távol a fővárostól, a nagyvárosoktól. Egyszerű emberekből álló nyáj, egyszerű pásztor, mély hitből élő teljes értékű emberek közössége, együtt kiszolgáltatva a helyi hatalmaknak. „Egyszerű vidéki pap 1950-1990 között” számomra ez a megnevezés igen nagy értékű, felér egy neki adott magas egyházi kitüntetéssel.

Nemrégiben jelent meg „Az ígéret gyermekei” címmel, Gróf Lajos szerkesztésében egy kitűnő interjúkötet, amelyben zömmel falusi-községi papok számolnak be életükről. Sok-sok vidéki plébánia hívő közösségét szolgálták ők az elmúlt évtizedekben. Hogy sokuknak huzamos ideig tisztességes lakásuk, élelmezésük sem volt, ez különösebben nem bántotta őket; az sem, hogy a fíliákba sok ezer kilométert kellett megtenniük gyalog, biciklin, motoron, Trabanton, nyaktörő utakon, hóban és kánikulában. Az sem zavarta őket, hogy a helyi községi-falusi elöljárók semmibe vették őket, a helyi értelmiségből kivetve éltek; azt is engedelmesen elviselték, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal nyomására egy-két évenként más és más faluba dobálták őket.

Nagy lelki fájdalmat, egyre fokozódó szenvedést az okozott nekik, hogy lelkiismeretes munkájuk ellenére egyre fogyott híveik száma, egyre kevesebben jöttek vasárnaponként a szentmisére; hogy a fiatalság — az erős külső hatások nyomán – egyre inkább eltávolodott a vallástól, lemorzsolódott a hitoktatásról, életük más irányba fordult. Legnagyobb megpróbáltatásaik ezek voltak. S egyedül az egyre gyorsuló öregedésben, a betegségekben…

Hogyan lehetett mégis helytállni? Ezeknek a papoknak igen nagy lehetett a hitük Krisztus igazában! S ez csakis úgy volt lehetséges, hogy mindenestül – keserveikkel-bajaikkal együtt – Jézus Szívébe helyezték életüket, Krisztus emberszeretetét árasztva szét ott az alföldi homokon, a borsodi és zalai aprófalvakban, a gyökeresen átalakult dunántúli-tiszántúli parasztközségekben. Külső csillogás, elismerő kitüntetés nem kísérte életüket; vagyonuk nem volt, de emberfeletti feladatot teljesítettek: ők viselték „a déli nap hevét”. És számos papi örömben is részük volt: egy-egy szép elsőáldozás, jól sikerült triduum, híveik mellettük való kiállása, a hit szilárdságának példája egy-egy neveltjükben s hasonlók.

Olyan körülmények adattak számukra, hogy nem vitték el őket az ávósok, nem zárták őket börtönbe, de az ateista állampártot kiszolgáló papi mozgalom rendezvényein sem ágáltak. Egyenes, gerinces magatartással, a kilátástalanságban is a jobb jövőben bízva, egyedül Isten kegyelmébe kapaszkodva dolgoztak híveik üdvössége érdekében. Róluk a XX. század magyar egyháztörténete egyetlen szót sem fog szólni, pedig nekik is köszönhetjük hogy Isten magyar népe ma, 2000-ben az újjászületés reményében ünnepelhet.

Ők jártak eszembe barátom aranymiséjén. Hála értük…

(A szerző az ELTE ny. professzora)