Álom-por hintés?

Tamási Áron híres mondatát ekként módosíthatjuk, ha egyházi közösségről van szó: „Azért vagyunk az egyházban, hogy otthon legyünk benne.” Ahol igazi közösség él, ténykedik, az otthonérzés sem marad el…

Szerény, mégis elegáns könyvet olvasok; egyikét azoknak a lelki közösségekről tájékoztató munkáknak, amelyek múltat és jövőt öszszefogva a jelen tűnő idejére irányítják a figyelmet: „Tartsd kezedben az ajándékot, amit kaptál, mert elszáll az idő, lepereg az élet.” A könyv a Felső-Krisztinavárosi Keresztelő Szent János Plébánia hatvan évének külső és belső történeti összefoglalója. Emlékezés és előretekintés. Ahogyan a szerkesztő (a plébánia-közösség tagja) Szerdahelyi Csongor újságíró megjegyzi: „…a múltnak ismerete, megbecsülése nélkül nem lehet jövőt építeni. Pedig mi építeni, alakítani akarjuk saját jövőnket. Azt szeretnénk, ha a Felső-Krisztinavárosi Plébánia vonzáskörébe tartozók, családok, idősek és gyermekek új honfoglalókként kovácsolódnának még szorosabb, egymást számontartó közösséggé új templomuk tervezgetése, megépítése és birtokbavétele során.” Lélekhez fordító szavak: új honfoglalók – új honfoglalás kétezer esztendős intézményben, annak helyi otthonában, egy plébánián, amely történelmet idéz, arcokat, életeket és a betűk jelével sejteti, mi zajlott le a legtitkosabb mélységben hat évtizedig. Ott, ahol csak a kegyelem magasfeszültsége érhető tetten, s ahol az a másik idő kezdődik, amely az egyházat, mint egyetlen házat korok, életek fölé emeli.

Gyermekek, papok, világiak, ünnepek, hétköznapok itt akár szentágostoni megvilágításban ragyoghatnak a szeretet-megvallásban, s egy, a felnőtteknek írt katekizmus mondatát erősíthetik a világiak egyházi küldetéséről: „Küldetésük sajátságos lelkületet kíván: tanúságtételt Isten megváltói szeretetéről a világban, mindig alkalmazkodva az evangéliumhoz”. (Az igazság megszabadít benneteket, Don Bosco Kiadó).

A nemrégiben Milánóban megjelent pasztorális levél Carlo Maria Martini bíboros tollából az „új honfoglalás” teológiai lényegét ragadja meg, amikor a lelkipásztori aktivitással teli szerző arról elmélkedik, milyen az a Szépség, amely megmenti a világot: „Nem múló érték, hanem olyan, amely a nyugtalan szívet keresi, az igazi pásztort formálja, a szívet alakítja, eltölti örömmel, fölemel, erősít; ezt a szépséget kell a léleknek megragadnia, a szívet Isten felé fordítania. Megidéznie a táborhegyi pillanatot, amikor Péter így szólt: Uram, jó nekünk itt lenni.” A következő lépés már valóban a sátorépítés; mert nincs maradandó hazánk e földön, a vándor-lélek sátrat épít, közösséget készít fel az útra, az örök Célig.

Tudós-arcokat, hitet tevő, alkotó neveket látok, olvasok a jubileumi könyvben, s a közösség(ek) értékrendje lép elő: közösségeink csak akkor erősek, ha a lelki kultúra, a műveltség igénye vezérli őket az egyház ügyeiben: a pásztor pásztor legyen, a vezetett nyáj tiszta fogalmakat követő. Ahogyan legutóbb Bologna bíboros érseke: Giacomo Biffi mondta előadásában: jóságot, igazságot, igazat és szépet.

Álom-por hintés? Aligha. Különben hogyan maradhattak volna fenn egyházközségek a történelmi próbák rostáján – épen, új honfoglalásra készen?

A jövő század humanizációjában a kereszténység hagyományos próbált közösségeinek ugyanúgy helyet kell kapniuk, mint az annyiszor fölemlegetett (de legtöbbször megtagadott!) társadalmi rendi normáknak! Egyre többet kell foglalkozni iskola és egyházközség, otthon és iskola kapcsolatáról, hogy a tanítás ereje növekedjék, s egyházközségünk szeretet-szépség fölismerésében a „megfeszített Szeretet” legyen csak a támpont. „Ő a szépség apostola, aki megmenti a világot” – írja Martini bíboros és hozzáteszi: a történelem és az idő jeleit figyelve ha megkérdezzük, milyen érzéssel vágunk neki az új századnak, ne Pilátus kérdésével álljunk elő: „Mi az igazság?”, hanem a közösségben megélt szépségre gondoljunk, amely üdvözíti a világot, s a szeretetre, amely eloszlatja a fájdalmat.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu