Január végén

A fővárosban szinte már tavaszias volt az idő, a Pilisben azonban még jókora hófoltok fehérlettek, az avar terítve volt a bükkmakkok üres kupacsaival, a magokat már rég megették az erdei egerek. Hosszú ideig egyetlen madarat sem láttam, kihaltnak tűnt a bükkös, mígnem kis csapat széncinege érkezett és vonult végig a völgyben. Az út mentén a kivágott fák helyén felnövekvő sűrű fiatalos biztonságot és táplálékot kínált, a sárga mellényes madarak hintáztak a vékony gallyakon, ketten az avarba szálltak és ott keresgéltek, majd a csapat lassan továbbvonult és rövidesen eltűnt a szemem elől. Nem sokkal később fekete harkály hangos "krü-krü-krü-krü" kiáltását hallottam. A madár a fák között repült, majd egy hatalmas bükk törzsére szállt és elnyújtott nyávogó kiáltást hallatott. Persze rögtön észrevett, óvatosan a törzs túlsó oldalára kanyarodott, és ezzel egyfajta bújócska vette kezdetét. Tapasztaltam ezt már a Börzsönyben, a Vértesben és másutt is, ezért belementem a játékba. Lassú léptekkel felé indultam, bakancsom alatt csörögni kezdett az avar, mire a harkály nyomban kidugta piros sapkás fejét először a törzs egyik, majd a másik oldalán.

Feljebb kúszott, újra kilesett, és ezt még többször megismételte. Hajításnyira lehettem, amikor úgy érezhette, nem engedhet közelebb. Még egyszer kikukucskált, aztán elrúgta magát és repült. Újra hallottam harsány kiáltását, és nem sokkal később, valahonnan a völgy túlsó oldaláról a nyávogó hangot, ami azt jelentette, leszállt valahol.

Szarvasok! Egészen véletlenül pillantottam a gerinc felé, ahol hat állat haladt libasorban, egymás után. Hétvége volt, kirándulók járták az erdőt, ők riaszthatták fel a szarvasokat. Néztem, mint tűnnek el a túlsó oldalon, és közben eszembe jutott egy másik szarvaskaland. A Mátra öreg tölgyesében szélvédett, szakadékos árokba húzódtam ebédelni. A kenyeret rágcsáltam, amikor közeledő zajt hallottam. Felpillantva tőlem húszméternyire szarvas jelent meg, három társa követte. Hatalmas ugrással szinte átrepültek az árok felett, és pillanatok alatt eltűntek a fák között. Ha kicsit errébb jönnek, éppen felettem ugranak át. Azon az őszön rengeteg volt a vargánya a Mátra erdeiben, valószínűleg gombaszedők zavarták fel a pihenő szarvasokat. De azt a fantasztikus képet, ahogy ezek az állatok átrepültek az árok felett, azóta is őrzöm magamban.

Szajkó riasztott valahol recsegő hangján, később az egyik bükk ég felé nyúló, száraz csonkján fakopáncs kezdett dobolni. A közelgő tavasz első jele a még télies erdőben. A tarkóján piros foltot viselő madár összehúzódva kuporgott a vaskos ág végén, és csőrével elképesztő gyorsasággal vagdosva maga elé, szabályos időközönként dobolt egy sort. A távolban két holló repült, mély "korr-korr" hangjuk alig ért el hozzám. A holló terjeszkedik, mind több helyen fészkel, bármerre járok is, gyakran találkozom velük. Ilyenkor mindig eszembe jutnak Arany János örökszép sorai a levéllel elrepülő, majd a boldogító választ hozó fekete madárról.

A felhők takarta égen nyilás támadt, az erdőt beragyogták a langyos napsugarak. Az addig szürke bükktörzsek abban a pillanatban színt váltottak, mintegy varázsütésre ezüstfehéren kezdett csillogni az egész hegyoldal. Sajnos csupán néhány percig, mert a felhők odafent újra összezártak, megint szürkévé fakult az erdő, a távolból közelgő tavaszt csak a kitartóan doboló harkály hirdette a magasba nyúló bükkfaágon.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu