Marton Árpád

Kislány a tápai Rétről

Tokody Ilona operaházi tagságának harmincadik évfordulójára

Rét. Így hívják a tápaiak, köznapiasan. Rét. Iskolázott emberek ellenben úgy nevezik: Tápai-rét.

Előbb a kompot kell türelemmel kiböjtölnünk: ha az ember elvéti az időt, egy órát tölthet a töltésoldalban, fűzfazizegésben szemlélve a folyón lomhán vonuló uszadékot, míg a sodronyhoz idomított vízijármű nagy üggyel-bajjal, komótos lassúsággal át nem dülöng vele méltóságos araszolással a túlpartra.

Ott egészen másik világba lép a városi ember.

A Rét - akárha sziget volna. Két folyó hordalékával jól körülbástyázva: nyáridőben mindkét oldalon messze beleveszhetni a sűrűbe még anélkül, hogy víznek csillanását is látnánk, ha leereszkedünk a töltésen - méhkaptárak, madárlesek utalnak csak az előttünk járókra, egyéb nyom nincs, a lépések nesze belehalkul a csalitba. Hátunk mögött csapdaként zárulnak össze az ártér kusza, vadóc fű-kalász-vadvirág-táblái.

Jegenyesor árnyékába tér, aláereszkedve, a kövesút. Fehérre meszelt kőcövekek kísérik utunkat hosszan - az árvízvédelem újkori totemoszlopai -; csíkos sorompó-csonkok világlanak át a füzesek sűrűsödve iramló, kusza rajzolatán. A hangok is egészen mások a túlparton megszokottnál. Mintha azt suttognák: messzi, elfeledett világba jutottunk. Róka osonása, pillangó röpte, pipacsok néma sóhajtozása éppoly kivehető e napsugártól átizzott, élvetegen elnyújtózó dús vegetációban, mint a fácánok zizegése a tavalyi avarban. Meg a vízcsobogás. A forrásvíz csacsogása, amely kilométernyi messziségből üde locsogással csábítja a felfedezőt.

Iskola volt itt, s a régi tanító fúratta kút apadatlanul ontja a hűs, vasszagú artézi vizet. A Rét megcsappant népe jó italú vízért máig idejár. Régi tanítójának kútjához, kinek emlékét aranybetűs kőtábla mutatja a delelő napnak: más nemigen jár erre amúgysem.

Orrom a drótkerítésnek nyomva vallatom a fakóvörös téglájú, régi iskolaépületet. Öt jókora nyárfája a múltba veszett - mégis: a hangok, a benyomások őriznek tán valamit a régi nyarakból.

Akkoriban komp sem járt még. A Rét népe - miként szigeten - magára utaltan nézett az alkonyatokba. Fölötte kétszeres fénnyel világló csillagok. A tápai-rét fölé nem tolakszanak toronyházak. Isten veti csak égkék tekintetét az itteniekre - a Tisza túlpartjáról pedig a Fogadalmi templom tornyai adnak jelt a városról. Ott, a Magyarok Nagyasszonyának szegedi dómjában tartották keresztvíz alá világhíres dívánkat. Csoda-e, ha sohasem feledkeztek meg egymásról?

Innen, e meleg, meghitt, békés szigetről indult útjára egy csodás művészpálya. A tanító házában egyetlen fénykör imbolyogott csupán. Három arc hajolt a petróleumláng fukar világa fölé, s a lámpa fénykörébe, mint szentélybe, áhítatos csöndben lépő; tanyasi diákok dolgozatlapjaira hajló tanító-család körében felszikráztak a Rét kétszeresen igyekvő csillagai. Szólításuk a kert végében hangzott föl először, dologtalan, nyári délutánokon. Sok kuporgatásba tellett, mígnem kedvére hallgathatta messzi világok muzsikáit a tanítóék kislánya első kis táskarádióján.

Messzi világok voltak, csakugyan. Komp nem lévén akkoriban még, pontonhíd vezetett a Tisza túloldalára. Billegő, bizonytalan tákolmány a folyón át: ha az ember reá merészkedett, a folyóban fürdőző hold anda látványát kapta jutalmul, illő módon odakelletlenkedve a színházi estek benyomásaihoz, miket a hazatérők szíve dédelgetett. Hol lehettek akkor? Itt lebegtek-e vajon már testetlen alakokként a nagy színpadi alakítások? Angelica nővér, Liu, Leonóra, Aida, Desdemona, Mimi, Michaela - mi több: koloratúr-csipkés tündérleplükben Lammermoori Lucia és Boleyn Anna itt jártak-keltek a kertben, sugdosva valami titkos hívást a tanítóék kislányának fülébe: "Velünk kell jönnöd"? Ki tudja... Manapság ritkán tévednek erre: mind-mind ott sorakoznak a takarásban, hogy színre lépésükkel koronázzanak meg egy képzeletbeli gálát az operatörténet legszebb pillanataiból.

Visszafelé kerekezem a révhez. Messzire kísér az iskola forrásának csobogása. A jegenyék hallgatagon borulnak össze kétfelől. Alattuk akár a Rét egykori lakói közelednének: a tanító, a tanítóné meg az ő fehér masnis kislányuk. Vékonyka lábával nagyon kell igyekeznie, hogy időben érkezzenek a Színházba. Fehér kőcövekek: látszanak már a töltés jelzőoszlopai. Ha a pontonon átérnek, épp fele út van már csak hátra - gondolja a kislány, és minden erejét összeszedi, csak le ne maradjon. Az út végén várja a Színház. A kedves, kopottas sárga Színház a Stefánián, álmatag ablaktekintetével. Messzebb, az út távolában büszkébb épületek: Staatsoper, Covent Garden, Metropolitan...

Mese, ámde igaz. Messzi muzsikát hoztak, s messze röpültek innen, a Rétről a nyárvégi szelek. Kislány a tápai Rétről! Üdvözletüket küldjük itthonról: égi palástnak lebbenésével, gyerekkori csillagaid oltalmával!

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu