Szentírás-magyarázat

Láttak és hallottak

Nagyböjt második vasárnapja - Mt 17,1-9

Ismét hegyen tartózkodik Jézus, az Istennel való találkozás színhelyén. De most nem azzal a szándékkal jött ide, hogy egyedül imádkozzék (14,23), hanem hogy az elsőként meghívott három tanítvány (Péter, Jakab és János) előtt színében elváltozzék. Az apostolok más alakban látják Mesterüket, akárcsak majd a feltámadás után. Arca ragyog, mint a nap, ruhája tündököl, mint a fény. Isten dicsősége fénylik benne és általa. "Isten, aki azt mondta: ťA sötétségből támadjon fényŤ, világosságot támasztott a mi szívünkben is, hogy felragyogjon nekünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán" (2Kor 4,6). Isten dicsőségének fénye - amely "kezdetben" előszólította a sötétségből a világosságot - ragyog fel Jézus Krisztus arcán, sőt egész testén, mivel sehol másutt nincsen olyan közel, és senki másban nincsen olyannyira jelen Isten, mint Jézusban.

Jézus mellett láthatóvá válik két tanú: Mózes és Illés, a Törvény és a próféták. Mózes adta a törvényt, amelyet a Messiás fog teljessé tenni. Illés újította meg Isten igaz tiszteletét, amelyet Jézus tesz majd tökéletessé. Mindketten "társalognak" vele. Nincs szakadék az Ó- és Újszövetség között, nincs törés múlt és jelen között.

Fényes felhő ereszkedik a hegyre, az isteni jelenlét Ószövetségből ismerős jeleként (vö. Kiv 24,15sk.; 1Kir 8,10sk). Úgy tűnik fel, hogy egyben el is takar. Isten rejtve és láthatatlan marad. Ugyanakkor hang hallatszik fentről, amely ugyanazt közli, mint a Jordánban, amikor Jézus megkeresztelkedett: "Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik." Amit Péter hat nappal korábban isteni kinyilatkoztatástól ihletve megvallott (16,17: "Te vagy a Messiás, az élő Isten fia"), azt most az Atya is megerősíti. A hegyről lejövet az út Jeruzsálembe vezet, és az úti cél nem más, mint a halál. A Golgotára vivő utolsó lépéseknek ez a hang ad értelmet. Az Atya saját dicsőségét adta Fiának, amely a halálban sem szűnik meg. Sőt, épp a legsűrűbb sötétségben fog a legfényesebben világítani. Ezért mondhatja Jézus: "Fel kell emeltetnie" (Jn 3,14). Valójában legmélyebb megaláztatása lesz legmagasabb felemeltetése. Ellenségei gyalázzák és káromolják, majd a szenvedés óráiban ütlegelik, gúnyolják és megszégyenítik. És mindeközben vele lesz Isten jótetszése. Ő az engedelmes szolga, aki végigjárja a szenvedés és kiengesztelődés (a helyettesítő áldozat) útját. És ebben az engedelmességben és önkéntes megaláztatásban kedvét leli az Atya. De az Atya és a Fiú egysége és szeretete mégsem sérül meg, hanem elmélyül.

A mennyei szavak hallatám "a tanítványok arcra borultak és igen megijedtek." Jézusnak kell feléjük fordulnia és szólnia: "Keljetek föl, ne féljetek!" És miután a tanítványok felállnak, már csak egyedül Jézus van jelen. Eltűnt a két tanú, a fényes felhő és Jézus alakjának ragyogó fényessége. Álomnak tűnik csupán, ami valóság volt. Az Isten világát elfedő fátyol rövid időre fellibbent, és a tanúk a leplezetlen dicsőséget szemlélték. Láttak és hallottak.

Jézus időről időre bennünket is felhív a "hegyre", ahol Isten kinyilatkoztatja magát szavakban és "képekben". Előzékeny tapintattal legnemesebb érzékszerveink által hódoltat magához: fülünk és szemünk révén. Nem kell feltétlenül vájt fülűnek lennünk, hogy szava megérinthesse szívünket. De hallani mindenképpen kell, mert a hallás egy lépés a látás (a színről színre való látás) felé.

Sulyok Elemér

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu