A kőszegi kálvária stációi

A Kárpát-medence dombokat megkoronázó kálváriái valódi gyöngyszemei az egyetemes európai kultúrának, hogy csak a leghíresebbeket, a magyarpolányit, az eperjesit, a selmecbányait vagy a kőszegit említsük. Mi tagadás, ezek a Krisztus szenvedését felidéző emlékhelyek elsősorban szép fekvésük miatt vonzzák a turisták legtöbbjét, a kőszegi kálvária-templom dombtetőn fehérlő, háromtornyos homlokzata például már akkor előbukik a csupa-műemlék belváros templomtornyai és háztetői fölött, amikor a Hősök kapuja felől a Szent Imre- és a Szent Jakab-templom felé indulva éppen csak megkezdtük városnéző túránkat. A 393 méter magas hegyen az 1730-as években épült kápolnához - amely a provinciális barokk építészet talán legszebb hazai egyházi alkotása - egy 14 stációfülkéből álló, szépen felújított, meglehetősen meredek keresztúton jutunk fel.

Mielőtt elindulnánk, már az első stáció előtt, egy lezárt barlangbejárat fölött szembetűnik egy, zaklatott történelmünk közismert, szomorúan is dicsőséges epizódját felidéző tábla, mely szerint 1945 márciusában néhány napig itt őrizték a magyar Szent Koronát, amikor Szálasi nyugat felé menekült.

De nemcsak nemzeti önazonosságunk pótolhatatlan jelképének kalandregénybe illő megpróbáltatásai figyelmeztetik a ma emberét hányatott értékeinkre, hanem maga a kálvária is, hiszen még a művészettörténetben járatlan embmernek is feltűnik, hogy a stációfülkék (illetve azok öntött gyári domborművei) jóval későbbiek, mint az eredeti barokk kálváriatemplom és a tövében álló Mária Magdolna-, Istenanya- és Keresztelő Szent János-szobor. Amikor ugyanis 1895-ben elhelyezték a Ludwig Schöne által tervezett új stációkat, akkor a ma már ismeretlen soproni mester által 1763-ban elkészített eredeti homokkő domborműveket a kápolna körüli téglakerítés falába helyezték át. Ezek közül hét (6 stációjelenet és LeonardoUtolsó vacsorájának másolata) kissé megviselt állapotban, ugyanakkor gondosan helyreállítva ma is ott látható. Eddig bizonyára azért kerülték el sokak figyelmét, mert a falfelületet a fölötte lévő bokorsor évről évre makacsul újra és újra benőtte. Igaz, időnként akadt egy-egy szőlősgazda, aki, miután saját szomszédos szőlejét megmetszette, e képeket is körülnyírta. Mostanra viszont a domborműegyüttes környéke - mintha egy szakképzett kerttervező járt volna arra - teljesen megszépült, következésképp teljes pompájában látható (és fényképezhető) vallási-kulturális örökségünk eddig rejtőzködő szép emléke.

A homokkő morzsolódása következtében az egyik stáció emberalakjai erősen megkoptak, a viszonylag épen fennmaradt öt dombormű közül kettő olyan jelenetet ábrázol, melyre a mai, tizennégy stációs keresztút során külön nem emlékezünk (Krisztus Urunkat megostorozzák, illetve Krisztus Urunkat tövissel koronázzák), a többi aláírása: Krisztus Urunk a Főpap előtt;Jeruzsálem leányai siratják Krisztus Urunkat és Krisztus Urunkat keresztre feszítik. Figyeljünk fel: a barokk kor embere nem egyszerűen Krisztust, hanem Krisztus Urunkat mond, azaz őt magához gyermeki alázattal jobban közelinek érezte, mint esetleg a mai műveltebb, öntudatosabb hívő. Tudjuk, e korban a művész az ideához való ragaszkodását, a szépség túlvilági eredetét s a fensőbbség iránti tiszteletét a minél díszesebb képek, a minél gazdagabb ornamentika alkalmazásával igyekezett kifejezni, viszont az is megállapítható, hogy a barokk - de különösen a rokokó - korban e törekvés sokszor nyugtalanságba, öncélú túlzásokba torkollott (ezzel magyarázható például, hogy olyan túldíszített poharak készültek, melyekből nem lehetett inni...) Ugyanakkor, ha e szép szimmetriájú, pajzs alakú domborműveket nézzük, nyomát sem találjuk a nyugtalanságnak, a túldíszítettségnek, hiszen itt az apró díszek és hajlítások (nézzük például az íves keret kőcsipkéit) - éppen a gyermeki, már-már naiv egyszerűségnek tulajdoníthatóan - nem az arisztokratikus idilli jelenetek kísérői, hanem az ábrázolt (jobban mondva képekkel-díszítményekkel elmondott) esemény rendkívüliségét sajátos bájjal hangsúlyozó eszközei. Azaz - mint ahogy Alexander BernátA játék, az utánzás, a dísz című, 1924-ben kiadott könyvében általános esztétikai követelményként írja - esetünkben az e domborművekben megtestesülő "ornamentikának is megvan a maga logikája: szorítkoznia kell arra a szerepre, amely miatt van". - Ez a szerep itt is, mint a világ valamennyi kálváriájának az esetében: Krisztus megváltó szenvedésének hitet ébresztő felmutatása. Ezt a szerepet pedig Kőszeg régi kálváriája kitűnően betölti. Érdemes személyesen is meggyőződni róla!

Szende Ákos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu