A puszta hangjai

Szeretem a madárdalt. Februárban már a mezei pacsirták trilláit és a fekete rigók messzire hangzó flótáit várom, márciusban a vörösbegyek gyöngyöző énekét és az énekes rigók hangos kórusát, áprilisban a barátkák és fülemülék csattogását, májusban a sárgarigó "huncut a bíró"-ját. November 17-én azonban még reménytelen messziségben a tavasz, és a Kiskunság nagy legelőin legfeljebb csak a csatornák szél borzolta nádszegélyének zizegését hallgathatom. Vagy mégsem? Mert a távolból hangok közelednek. Egyre erősödnek, és a magasban megjelenik a hoszszan elnyúló V betű. Lilikek repülnek odefent és hozzák az északi tundrák fagyos üzenetét a magyar pusztára. Felettem szállnak át, névadó "li-lik" kiáltásaik betöltik az addig hallgató legelőt. Nézem őket, amíg csak el nem tűnnek a párás őszi messziségben. A csatorna mentén, csenevész fűzfa csúcsán dolmányos varjú ül. Felém figyel, néha károg egyet, gyanakvó tekintetét, pedig jó messze van, magamon érzem. Alig indulok el, egy utolsó elnyújtott károgással a levegőbe emelkedik és elrepül. A pusztán nevelkedett varjak viselkedése egészen más, mint fővárosi társaiké. Míg azok a Margit-szigeten vagy a Népligetben nyugodtan sétalnak, akár néhány méternyire az arra járó emberektől, a mezőkön élők tapasztalatból tudják, hogy az ember veszélyes. A legelőn keresgélő varjú a közeledő rókát néhány méternyire bevárhatja, az embert, különösen, ha puska van a vállán, soha.

A varjú eltűnt, károgása rég elhalt, a pusztára újra ráereszkedett a csend. A csatorna partján, kissé már fakón, de még fehérlik a cickafark, a legelőn hosszan elnyúló liláspiros foltot alkot a pusztai kutyatej, az aszat fonnyadó lila virágai között üresen ásít egy jókora pókháló. Amikor két hete itt jártam, napsugarak táncoltak a fűszálakon, szitakötők és lepkék repültek, levelibéka brekegett a nád között, és fürge kecskebékák ugrottak fejest a csatorna vizébe. Mára minden megváltozott. Eltűntek a a rovarok és a békák, az a bókoló bogáncs pedig, amelyet akkor úgy megcsodáltam, most ernyedten hajol a föld felé, lila fejecskéjét a sárguló fűszálak közé rejti. Végigsimítottam, és három lila szirom maradt a tenyeremben. Még azokat néztem, amikor a nádszegély legsűrűbb részén váratlanul megszólalt a guvat. Mintha egy riadt malac visított volna. Rejtett életű madár a guvat, ritkán látni, jelenlétét többnyire jellegzetes hangja árulja el. A csatorna nádszegélyében évente áttelel néhány, és olykor januárban is megszólalnak. Néha futólag látom is a nád között bujkáló, hosszú pirosas csőréről, hamuszürke elejéről és fekete-fehéren csíkolt oldaláról egyébként könnyen felismerhető madarat. Szélcsendes napokon a nádszálak finom rezdülése árulta el, merre bujkál. Vártam egy ideig, hátha újra megszólal, de néma maradt. Helyette a pólingok elnyújtott hívogatóját hallottam. A hangok gyorsan közeledtek, és csakhamar felbukkant három madár. Felém tartottak, de alig vették észre, nyomban oldalt tértek, és csak jóval távolabb ereszkedtek a földre. Szeptemberben még csapatosan járták ezeket a legelőket, hosszú, hajlott csőrükkel tücskökre és sáskákra vadásztak. Azóta eltűntek, továbbvonultak, ezek hárman már a sereghajtók lehetnek.

Sűrűn ismételt "tig-lic" hangokkal kóbor tengeliccsapat ért a csatorna fölé. Fordultak egyet, és meglepték a parton árválkodó bogáncsokat. Hegyes csőrükkel az apró magokat bontogatták, közben aranysárga csíkkal ékes fekete szárnyaikkal egyensúlyoztak. Száz méterrel odébb a gaz körül, szinte a lábam alól, fácánkakas vágódott fel hangos katakolással. Sok százszor megtörtént már, mégis mindig összerezzenek, olyan váratlanul ér. A kakas sebesen verdesett kurta szárnyaival, majd hosszan siklott, és amikor földet ért, feltartott farokkal futott egy gazos folt felé. Mielőtt eltűnt, még kiáltott egyet, és ez volt az utolsó hang, amit ezen a borongós őszi napon a Kiskunság legelőin hallottam.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu