Nyár végi dombokon

A kissé már megfakult augusztusi égen egyetlen kósza bárányfelhő sem úszkál, szelídültek kissé a napsugarak, és az elmúlt éjszaka végre kiadós eső áztatta a hetek óta szomjasan várakozó földeket. A domboldalon magányos galagonya áll, levelei között, mintha csak apró díszek lennének, messziről piroslanak a termések. A bokor legfelső ága száraz, rajta fekete fejű, fehér nyakravalóval ékes cigánycsuk hintázik. Rozsdavörös begyével felém fordul, farkát, mintha csak ideges lenne, ide-oda mozgatja. Engem figyel, de elég messze állok, egyelőre esze ágában sincs elhagyni kényelmes leshelyét. Azt persze nem is sejti, hogy a távcső lencséjén át egészen közelre kerül, akár meg is simogathatnám. Most félrefordítja a fejét, maga alá néz, aztán könynyedén a fűbe ereszkedik. Balszerencsés pók vagy apró rovar lehetett a zsákmány, a madár egy pillanat alatt lenyelte, és máris újra a galagonyára röppen. Megint a száraz ágacskát választja, gondosan megtörli a csőrét, kényelmesen elhelyezkedik, és várja, hogy megint mozduljon valami a fű között. Kedvenc helye lehet ez a bokor, mert amikor később megnéztem, a száraz ág alatt tucatnyi, már száradó fehér pöttyintést láttam a leveleken.

Nemrég az Alföld déli felén, Kunfehértón is találkoztam cigánycsukokkal. A hajdani tófenék ma homoktalajú legelő, az elszórtan álló bokrokon két öreg és három fiatal madár vadászgatott. Talán egy család, de a kapcsolat már megszakadt közöttük, és csak a bőséges táplálék, a fűben ugráló tengernyi sáska tartja itt őket. A távolból gyurgyalagok hangját hozta a szél, és rövidesen fölém is érkezett a tucatnyi tarka madár. Lazán összetartva repültek a magasban, amikor egyikük hirtelen kivált a többi közül, pillanatok alatt földközelbe került, és talán húsz lépésnyire tőlem szitakötőt kapott el. Zsákmányával a csőrében egy ezüstfa ágára szállt, néhányszor keményen odaverte, és míg a rovar csillogó szárnyai pörögve a föld felé hullottak, jóízűen lenyelte. Utána még üldögélt egy kicsit, majd felröppent, és pillanatok alatt újra a magasban volt. A gyurgyalagok augusztusban már a hosszú útra készülődnek. A fiókákat kirepítették, többé nincsenek területi kötöttségeik, ott vadásznak, arrafelé repülnek, amerre a kedvük tartja. A hó vége felé vagy szeptember elején azután elindulnak azon az évmilliós, láthatalan légi országúton, amely Afrika belseje, a forró szavannák felé vezeti őket.

Nemrég nem egészen egy órán belül két apró, de mindennapos dráma szemlélője lehettem. A falu szélén legalább száz fecske ült a villanyvezetéken. Villás farkú füstifecskék és fehér hasú molnárfecskék kuporogtak egymás mellett. Tollászkodtak, beszélgettek, amikor váratlanul hangos vészkiáltásokkal felrepültek. Én csak ekkor vettem észre a fák mögül előbukkanó kabasólymot, az pedig egy pillanat alatt a rémülten cikázó fecskék között termett. Nem tudom, hogy már előre kiszemelte magának a fiatal füstifecskét, vagy éppen az esett útjába, de elkapta, vitte, és mire a többiek a rémülettől magukhoz tértek, már nem volt sehol. Nem sokkal később egy kupacon ülve a magammal hozott vajaskenyeret és paradicsomot majszoltam, amikor valami megmozdult előttem a fű között. Az imádkozó sáska olyan gyönyörű zöld volt, hogy ha nem mozdul, biztosan nem veszem észre. De előbbre lépett, aztán csak egy villámgyors mozdulatot láttam, és a következő pillanatban már a fogókarjaival szorosan tartott sáskát rágcsálta. A kis fecske nemrég még gondtalanul csivitelt társai között, a sáska talán füvet rágcsált, és néha egy-egy sort ciripelt is hozzá. Egyikük sem sejtette, mi vár rá, hiszen hozzánk hasonlóan ők sem tudják sem a napot, sem az órát.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu