Hoffmann Rózsa

Az ezertizenkettedik tanév köszöntése

Tizenkét évvel ezelőtt hosszan ünnepelte az egész ország a magyar iskola ezeréves jubileumát. Akkor, bár liberális irányítást szenvedett az oktatásügy, a kerek évforduló és a hangzatos beszédek kapcsán mégis méltán reméltük, hogy jobb napok következnek az iskolák világában. Nem így történt. Eltekintve a ‘98-2002 közötti röpke négy év néhány biztató intézkedésétől, 1994 óta a folyamatos hanyatlás és vergődés állapotát éli e nagy múltú intézményrendszerünk. És most, amikor az új tanév az újrakezdés örömteli lehetőségét elvileg magában hordozná, azzal a szomorú ténynyel kell szembesülnünk, hogy nincs sok remény...

Kettészakadt az ország. S ez már nem kizárólag borúlátó írástudók fenyegető víziója, hanem mindennapi valóságunk része lett minden téren, így az iskolaügyben is. Egyfelől a reformokat mint minden bajunk orvoslóját fennen hirdető kormánypárti oktatáspolitikusok és a reformok bűvöletétől elszédített vagy olcsó pénzen megvásárolt néhány tucat "mintaiskola", másfelől az egzisztenciális félelemtől sújtott pedagógusok ezrei és az iskolabezárások, valamint az eddigi szociális támogatások csökkenése miatt kilátástalan helyzetbe sodródott kistelepülési gyerekek, szülők sokasága. Az éles választóvonal nemcsak a fönt és lent, a gazdagok és szegények, a hatalmon levők és kiszolgáltatottak koordináta-rendszerében észlelhető, hanem - ami súlyosbítja és még elviselhetetlenebbé teszi a kettészakítottság állapotát - a szavak és a tettek között is feloldatlan ellentétek feszülnek.

A nyár elején - a megszokott módon rohamléptekben és előkészítetlenül - újabb oktatási törvénycsomagot fogadtatott el a kormány a neki szolgai módon engedelmeskedő parlamenti többséggel. E törvények hívószavai a miniszteri expozéban és a kormánypárti képviselők öntömjénező szónoklataiban a következők voltak: több pénz (az Európai Unió bőségszarujára hivatkozva), esélyegyenlőség és minőség.

A több pénz bizony egyelőre nem csordogál. Ezzel szemben a költségvetés jelentősen megnyirbálta a közoktatás egy főre eső finanszírozását, az úgynevezett normatív támogatást. Különösen fájdalmas sebeket kaptak az egyházi iskolák. Ugyanannyi gyereket fog lényegesen kevesebb pedagógus kevesebb pénzért tanítani. E döntésnek egyenes következménye, hogy százával zártak be vagy szerveztek át iskolákat az elmúlt hetekben. Itt-ott szemfüles alapítványok jelentkeztek az intézmények átvételére. Az állandó pénzhiánnyal küzdő önkormányzatok szükséghelyzetükben többnyire át is adták nekik, aminek eredményeképpen megszűnt az ott dolgozó pedagógusok közalkalmazotti jogviszonya, vele együtt radikálisan csökkent a fizetésük. Nem jobb a helyzet a felsőoktatásban sem. Ugyan a miniszteri ígéret szerint (vajon hihetünk-e a krónikusan hazudozó kormány és kormánypártok bármelyik tagjának?) a következő három évben 214-ről 240 milliárd forintra fog emelkedni a felsőoktatás költségvetési főösszege, arról azonban nem szólt a miniszter, hogy ezt a növekményt messze felemészti majd az infláció és az egyetemekre újonnan kirótt járulékterhek. Ennyit a több pénzről.

Az esélyegyenlőség szent dolog. Az iskolaügyben azt jelenti, hogy minden egyes gyermeknek valóban meglegyen az esélye arra, hogy adottságainak megfelelően fejlődhessen, tanulhasson, boldoguljon az életben. Hogy ne kényszerüljön idejekorán elszakadni a családjától a tanulása érdekében. Hogy megkaphassa azt az intézményes törődést, nevelést, ami majd hozzásegíti a tartalmas életvitelhez. És hogy mindez ne gátolja a másik gyermeket, hiszen neki ugyanúgy joga van az esélyhez. Lássuk, mi várható a nyári törvénycsomagnak köszönhetően az esélyegyenlőség terén! Alma materek helyett létrejönnek majd egymás után nagy "gyerekgyárak", ahol elszemélytelenednek a kapcsolatok, mert senki sem ismer senkit, és mindenki ugyanazt az "egyenszolgáltatást" kapja.Ezrével lesznek kisdiákok, akik iskolájuk bezárása miatt naponta hosszú utazásra kényszerülnek. A buszozástól elcsigázott gyermek fáradt lesz, kevesebb ereje marad a tanulásra. Nemhogy növekszenek, hanem éppen hogy csökkennek az esélyei. Mi több, könnyen előfordulhat, hogy a délutáni napközibe újabb helyre kell majd utaznia, mert az oktatáspolitika ösztönzi a napközik összevonását. Ha kollégista, ott is azt kell majd tapasztalnia, hogy lassan-lassan megszűnik az a személyesség, amely - néhány kiváló kollégiumi nevelőtanárnak köszönhetően - megakadályozta sok hátrányos helyzetű diák elkallódását. Ha nagycsaládban nevelkedik, bármilyen tehetséges legyen is, eleve lemond az egyetemi tanulmányokról, mert a szülei nem lesznek képesek a tandíját kifizetni. Ha pedig az egyetemtől, főiskolától távol lakik, már álmodozni sem mer róla, hiszen a jócskán megemelt közlekedési és kollégiumi tarifák elérhetetlen csillagászati összeget jelentenének a családi költségvetésnek. Ezenközben a felsőoktatási felvételi rendszer "modernizálásának" eredményeképpen szép lassan elsorvadnak a vidéki felsőoktatási intézmények. A döntéshozók gyermekei közül sokan persze külföldi iskolákba és egyetemekre járnak. A középosztály összeszorított fogakkal valahogyan csak előteremti lányai, fiai taníttatásának költségeit. Ám a legelesettebbek (több milliónyian) még esélyt sem kapnak, nem hogy egyenlőt a többiekkel.

A minőség megint csak pozitív tartalmú fogalom. Ám csalóka tüneménnyé válik, ha a kormányzati minőségbiztosítási intézkedéseket vesszük szemügyre. Mi kellene ugyanis az oktatás mindenkor szükséges minőségjavításához? Stratégia, minőségi pedagógusképzés, pénz, jól szervezett és hozzáértő ellenőrzés, a jó erősítése, a rossz javítása vagy elvetése. Ma egyik sincs meg. A stratégiát egyre-másra hangoztatott jelszavakkal helyettesítik a döntéshozók, az átalakuló pedagógusképzés több éves késésben van, és egyelőre inkább problémáktól terheltnek, mintsem szárnyalónak ígérkezik, pénz nincs, illetve rendkívül kevés, az ellenőrzést állandó és megterhelő adatszolgáltatásként értelmezik, a jó és a rossz szelekciója helyett pedig a piac mindenhatóságát hirdetik.

Miben bízhatunk hát az ezertizenkettedik tanév küszöbén? A gondviselésben, pedagógusaink hivatástudatában, az iskolafenntartó egyházak erőfeszítéseiben, iskolaépítő nagy történelmi személyiségeink máig ható példájának erejében.

(A szerző a KDNP

országgyűlési képviselője.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu