Hívom és küldöm a családokat

Szeptemberben, Szent Erzsébet évében

Szent Erzsébet a kommunikáló ember. Szent Erzsébet ötéves korában hagyta el a szülői házat, anyját többé nem látta, de kapcsolatban maradt vele, pedig az akkori kommunikációs lehetőségek nem voltak a maiakhoz hasonlíthatók. Mikor évek múlva haláláról értesült, az mélyen megrázta. Társadalmunkban, amely a tömegkommunikáció és - a valóságossal szemben - a virtuális győzelmének társadalma, a "másik" mindjobban értelmét vesztő fogalom. Minél tolakodóbb és kifinomultabb a kommunikáció, annál jobban felmagasztosul a minden kapcsolatától megfosztott ember. A másik nélküli én "a másikat" bosszantó akadálynak, esetleg ellenségnek tekinti. A humánum eltörlődik. Istennel fűződő viszonyunkat emberekkel való kapcsolatunk alapozza meg.

Az utcán két ember találkozik: "Jó napot, hogy vagy?" - szól az egyik. "Kívánok, és te?" - válaszol a másik. Akárhogy folytatódik a társalgás, nem foglalkoznak sem egymás hogylétével, sem azzal, hogy milyen a napjuk. Mindketten csupán önmagukkal vannak elfoglalva, unottan hallgatják egymást, hiszen mindkettőjüket csak a saját dolga érdekli. Ha netán az egyik panaszkodna, a másik sok esetben kétes megkönynyebbüléssel hallgatná: "Jó, hogy nem velem történt!" Ha meg a másik valami jóról számolna be, megjelenne az irigység: "Miért pont vele?" Együttérzés? Segíteni akarás? Ugyan, mindenkinek megvan a maga baja. Különben is, mi lenne velünk, ha mindenkinek a gondjával törődnénk!

Napjainkban az emberi kapcsolatok sok esetben funkcionálissá válnak, a hasznosság, az érdek uralja őket. Sokan egyetértenek Jean-Paul Sartre-ral, aki szerint a többi emberrel való érintkezés minden szerencsétlenség forrása ("a másik ember a pokol"). Pedig a kapcsolataitól megfosztott, önmagába zárkózott ember élete értelmét veszíti. Aki nem tud kezet nyújtani a másik felé, soha nem válik érett személyiséggé. Az én-te kapcsolat tesz bennünket kiteljesedett emberré, veti meg a minek, azaz az emberi közösségnek az alapját. Őszinte, valóságos kommunikáció nélkül csak látszatkapcsolatok születnek, és addig léteznek, ameddig az érdek fenntartja őket.

A kommunikáció szerepe kapcsolatainkban: Hogyan függ öszsze életünk gazdagsága kapcsolataink minőségével? Idézzetek fel baráti, ismeretségi körötökből néhány elmélyült, értékhordozó kapcsolatot, illetve önző érdekviszonyt! Mik a jellemzői az egyiknek és a másiknak? Mi a története és következménye az olyan kapcsolatoknak, melyekben az emberek csak használják egymást?

A család természetszerű színtere az én-te kapcsolatok normális kibontakozásának. A házastársak ismeretségük kezdete óta párbeszédet folytatnak egymással, bekapcsolódnak egymás gondolataiba, együttműködésüket egyre jobb kommunikációjuk táplálja. A gyermeke javát őszintén akaró szülő nem csupán utasításokat ad, hanem párbeszédet folytat, meghallgatja és megérti gyermekét. Így nemcsak egymásért, hanem egymással is élnek.

Az igazi kommunikáció forrása a szeretet. Nem győzöm azonban ismételni az igazságot: az a szeretet, amelyet nem hozunk társunk tudomására, nem is létezik, mert nem jut el a másikig. Keresztény házasságaink sokszor azért válnak fáradttá, elhidegültté, mert bár a házastársak szeretik egymást, ebből semmit sem éreznek. A két ember között nincs jó kommunikáció, mert nem találnak rá időt, alkalmat. Az őszinte kommunikáció feltétele - egy jeles gondolkodó szerint - az én-te kapcsolat. Az én-ez kapcsolatban nincs igazi kommunikáció. A társat lenéző viszonyban - amikor még ki is mondom róla: ez?! - már csak nekem lehetnek értékes gondolataim, mindig én beszélek, a másik meg csak hallgathat. Az is nagyon megnehezítheti kommunikációnkat, ha közönyösen, érdektelenül fogadjuk párunk közlését. Nem elég, ha a másik szól hozzánk, válaszolnunk is kell rá. Vannak családok, ahol - sokszor félreértelmezett kíméletből - kinek ezt, kinek azt nem "szabad tudnia". A közléshiányból, félretájékoztatásból aztán nemritkán sértődés, harag adódik, a kapcsolatok pedig megromlanak. Az olyan fiatal sem ritka, aki azért nem akarja feltárni szülei előtt a valóságot, mert tudja, közlése nem válthat ki ujjongó dicséretet. Hogy elkerülje a hazudozást, inkább másról, közömbös dolgokról beszél nekik, mint magáról. Így aztán apránként elszakad a családtól, kizárja magát a családi közösségből.

A jó kommunikáció eredményeképp eljutunk a másik személyéhez, elérjük az igazságot, megismerjük egymás vágyait, érzéseit, örömét és bánatát, sikereit és esendőségeit. Őszinte kommunikáció nélkül nem lehet gyümölcsöző kapcsolat a családon belül, de a tágabb értelemben vett családban, a rokonság körében sem. Az elégtelenül kommunikáló családok beteg társadalmat eredményeznek, amelyben nem jó élni.

Milyen tényezők segíthetik vagy tehetik nehézzé kommunikációtokat? Hogyan sikerül megtalálni a hangot idősödő szüleitekkel? És gyermekeitekkel (kisgyermekkorban, kamaszkorban, vagy ha már felnőtté váltak)? Beszéljétek el egy élményeteket, melynek során a "titkolódzás" befolyásolta a családon belüli egységet!

Az őszinte kommunikáció éppen annyira fontos egy véletlenszerű találkozás esetében, mint a családon belül. Azonban az is lényeges, hogy családjaink tudjanak kommunikálni más keresztény családokkal, sőt a csupán érdeklődő, kereső családokkal is. Mennyi erőt meríthetnénk egymásból, ha építően tudnánk kommunikálni! Mekkora segítséget nyújtana a tétován, bizonytalanul kereső házaspároknak az érték felé indulásukban, ha szóba tudnák hozni valós gondjaikat, örömeiket! Mennyi új érdeklődő kapcsolódhatna köreinkhez, ha hiteles szót hallanának tőlünk olyan nyelven, amelyet ők is értenek! A jól kommunikáló csoportok azzal is sokat segíthetnének tagjaiknak, ha kritikusan, illetve építően tudnák megbeszélni a tömegkommunikációs eszközök ilyen vagy olyan közléseit, a társadalmi, politikai élet történéseit. Mennyire felfrissülhetne egyházunk belső élete, ha párbeszédet mernénk kezdeményezni egyházközségünkben: világiak és papok, tisztségviselők és egyszerű hívők; ha mernénk a párbeszéd emberei lenni!

Családunk, csoportunk, egyházközségünk kommunikációja mennyire nyitott a társadalom felé? Hogyan újíthatnánk meg egyházközségünk és a minket körülvevő társadalom kommunikációját? Kivel lenne fontos párbeszédet kezdenünk?

Hívom a családokat, hogy szeretettel kezdeményezzék a párbeszédet, és szeretettel válaszoljanak azoknak, akik megszólítják őket!

Bíró László

a MKPK családreferens püspöke,

a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu