Föld, föld!...

Így kiált a tengerész az árbockosárban. Ami azt jelenti: célhoz értünk, vagy akár csak azt, hogy megmenekültünk. A tengeren hánykolódó hajónak és hajósoknak egyértelműen örömhír az árbockosárból szóló rikoltás. Márai Sándor 1972-ben - az emigrációban - megjelent visszaemlékezései ugyanezt a címet viselik. Pedig a korszak, amelyről szól, éppen nem a partot érés ideje volt sem az író, sem remélt olvasói számára. (Akkor kezdődik, amikor 1944-ben bevonulnak a németek, és akkor ér véget, mikor Márai a hazai "politikai és szellemi napfogyatkozás" idején vonatra száll, hogy végleg elhagyja az országot.)

Mindez eszébe juthat az embernek április 22-én, amely dátumot 1990 óta Magyarországon is a Föld napjaként tartunk számon. Nem tengerészek és nem írók-olvasók, hanem a környezetvédők napja ez, amely egy 1970-ben Amerikából indult kezdeményezés szellemében arról akar szólni, mentsük meg az emberiség egyetlen, közös lakóhelyét, a Földet. "Az ember mérhetetlen gőgjében és hiúságában hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat, és büntetlenül lázadhat ellenök" - írta ugyancsak Márai a negyvenes években, amikor még senki nem tudott a globális felmelegedésről, az üvegházhatásról, arról, hogy valóságos veszedelmek fenyegetnek valamenynyiünket. Ma azonban már senki sem mondhatja, hogy nem hallott ezekről. Ami hatvan-egynéhány éve még gőgnek és hiúságnak tűnt csupán, az ma már tompa ostobaságra, hányaveti felelőtlenségre, továbbá elképesztő cinizmusra és szörnyű gonoszságra vall.

Mindez azt látszik igazolni, hogy a környezetvédelem - mint nemes célkitűzés, mint tisztes mozgalom - szinte reménytelen vállalkozás. Pontosabban reménytelen akkor, ha nem társul hozzá az emberi elme és érzésvilág nagytakarítása. A kilyukadt ózonpajzs, az emelkedő tengerszint, a riasztóan fogyó ivóvízkészlet ugyanis az emberiségen eluralkodott tudatzavar, a bennünk végbement pusztulások, a mindenféle - valódi eszmék nélküli - eszmék nevében végbevitt szellemi-lelki rombolások következménye.

Családommal és a barátainkkal az idén is - mint már évek óta - elmegyünk szemetet szedni egy Budapest környéki erdőbe, és hetente legalább több órát szánunk a kisebb magyar falunyi társasházunkban a szelektív szemétgyűjtésre. És tudom, nem csak mi tesszük ezt. De mindez alig ér valamit, ha nem tudatosul mindnyájunkban, hogy a környezet védelme nem a környezet védelmével kezdődik.

Amikor ma a "föld, föld!..." kiáltást halljuk, az nem a remény, hanem az aggodalom hangja, nem az árbockosárban figyelő tengerészé, hanem a katedráról, a szószékről, az írópult és a családi vacsoraasztal mellől szóló figyelmeztetés. Lehet, hogy az utolsó figyelmeztetések egyike.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu