A végtelenbe lenne jó így merítkezni

Kenuval a Duna tavon

Ne kiáltsunk földrajztanár után: de hiszen a Duna folyó, Európa (ha Európa az Uralig tart, a Volgát leszámítva) leghosszabb folyója! Valóban így van a tankönyvek leírása szerint, ám aki vállára veszi a vizet - vagy a víz őt fogadja társául - az másféle tapasztalatok birtokába jut. Ezért mondhatja a kenus: a Loire után Európa egyik legnagyobb taván, a Dunán folytatja hajós életét.

Regensburg: a római híd és a dóm, esti fényben

Megérkezünk Ulmba. A Duna egyik partja, a hagyományosan Ulmnak nevezett városrész még Baden-Württemberg tartományhoz tartozik, vele szemközt Neu-Ulm már Bajorország. S ez nem pusztán közigazgatási tudnivaló, hiszen később, Donauwörthben, amikor azt kérdezem a csónakházban valakitől - a Duna mentén jól fölszerelt, kulturált csónak- és evezősházakban szállunk meg, óh, ha nálunk is ilyenek kísérnék vizeinket! -, Németországban vagy Bajorországban járunk-e, büszkén válaszolja: természetesen Bajorországban, majd pedig figyelmezteti társát, aki élénk magyarázatba kezd: az idegennel ne bajorul, hanem a megértés kedvéért német nyelven beszéljen.

Az ulmi katedrális, a világ legmagasabb templomtornya

De vajon idegen vagyok-e ezen a tájon? Ulmban, szelíd unszolásomra, társaimmal fölkeressük a dunai svábok múzeumát. A termekben a történelmi Magyarországra betelepült - betelepített - németek históriája bontakozik ki, a tizennyolcadik századi kezdetektől egészen a második világháborút követő holokausztig. Mert a dunai svábok is megjárták a kollektív népirtás szomorú kálváriáját. Mondanám, az emberiség történelmét mindig végigkísérő rutinprodukció ez, hiszen napjainkban is folynak holokausztok, Belső-Afrikától Palesztináig, csakhogy itt, az ulmi múzeumi tárlókban magamat látom viszont. A biológiai és kulturális reflexeimben hordott folytonosságot. A többiek talán nem értenék ezt, igyekszem egyedül bóklászni a kiállítási termekben. Közben német iskoláscsoport érkezik, a múzeum szakembere tárlatvezetést tart nekik. Társaságunk hozzájuk csapódik, s barátom a végén közli a hölggyel, amiről oly hosszan és meggyőzően beszélt, a dunai sváb emberről, személyemben élően áll előtte. Mire a muzeológus határozottan elzárkózik attól, hogy a múzeum anyaga az én sorsomban megelevenedjen előtte. Zavartan félrehúzódom, még egyszer visszatérek őseim magyarországi anyafalvának kiállított képéhez (a huszadik század harmincas éveiből), s arra gondolok, a hölgy talán egykori FDJ- (keletnémet KISZ-) titkár volt nem is olyan régen, ezért az elutasító magatartás. Nem kell az ilyen furcsaságon fennakadni a mai, liberál-kommunista vezetésű Németországban.

Lefelé a csúszdán...

S még valami eszembe ötlik: elindulásom előtt töltöttem ki és adtam postára a kisebbséghez tartozást firtató hivatalos dokumentumot. Bár nem kérdezték, a lap aljára kézzel odaírtam: "Csak remélni tudom, ennek a vallomásomnak nem lesz olyan következménye, mint amit 1945 után családomnak el kellett szenvednie: német holokauszt." Ez ideig még nem jöttek értem... de semmi elbizakodottság, tör elő belőlem a történelmi szarkazmus... s hogy a kettős kötődés lélek-szellem árnyaltságáról beszéljek...? Ez nem a mai neobarbarizmus korának a nyelve...

Ilyen bárkával érkeztek őseim Magyarországra

De hol a víz?

Ám mielőtt fölhangzana az "úszik a hajó" indítókiáltás, megnézzük az ulmi dómot, melynek kőcsipke-áttörésű gótikus tornya valamennyi templom közül a legmagasabban tör az ég felé 161,6 méteres magasságával. Tiszta időben az Alpokig ellátni a tetejéről. S miközben a Johannes Keplerről szóló, a székesegyházban tartott előadásra készülünk, eszembe jut az anekdota a város ismert szülöttjével, Albert Einsteinnel kapcsolatban. New Yorkban egy kardinálissal beszélgetve kifejtette: "Mit szólna ahhoz, ha egyszer matematikai úton bebizonyítjuk, hogy Isten nem létezhet? Ha ez bekövetkezik, mit fog tenni, kardinális úr?" Mire a bíboros válasza így hangzott: "Nyugodtan megvárom majd, amíg egyenletében felfedezi a hibát..."

Kepler sok időt töltött a városban, itt élt édesanyja, akit boszorkányság vádjával máglyára akartak küldeni, s a csillagász hosszú küzdelme kellett, hogy megmentse ettől. S miközben - némi diszharmóniát keltve a katedrálisban - ezoterikus zenei hangzások vezetik be az előadást, arra gondolok, Kepler távcsövével kinézett az emberi léptékhez mért nagyra, a mikroszkóp megmutatta a kicsit, Darwin pedig (anélkül, hogy az elmélete körüli vulgár-félreértelmezési vitákba bonyolódnánk) evolúciós rajzolatával a harmadik dimenziót, a múltat mutatta meg a mozgásban. Miért gondolják egyesek, hogy a valóság teljessége öt érzékszervünkkel megragadható? Honnan ez a rövidlátás?

Este még élvezzük az "Eleven Duna" nemzetközi rendezvény vásári hangulatát. László Zoltán Székelyudvarhelyről régi mechanikájú szalmakalapvarró készüléke előtt ül, hogy a modern kor emberei bámulják ezt a csodát. A dunai országok közül - nem tudom, mi az oka - az osztrákok és a szlovákok maradtak távol a népünnepélytől. Lángos - sch-val írva, egy grazi vállalkozó így hirdeti az "echte ungarische" terméket.

Másnap reggel hűvös, tiszta, fegyelmezett a víz: induljunk el végre! Készítünk még néhány felvételt a romantikus hangulatú halásztelepen, a fények szépen esnek be, s aztán már csak a lapát surrogó csobogása, a test előrehajol, a lapát belemerül a vízbe - a végtelenbe lenne jó így merítkezni -, és megyünk...

Obereichingennél úgy tervezzük, kiszállunk, megtekintjük a bencés kolostort, melyről Napóleon - mielőtt a település melletti csatában csapatai megsemmisítették az osztrák sereget, huszonháromezer katona tette le a fegyvert, s ennek következménye volt az ulmi kapituláció - azt mondotta: ez a "Jóisten szalonja". Véres kezű szalon-romantikusokkal tele a világ... Mégsem kötünk ki, a kolostor messze esik a víztől, többórai kitérő, a szikkasztó nyárban nem kockáztatjuk meg a gyalogtúrát.

Marad a víz, az enyhet adó, a befogadó, a szeretnivaló. Még akkor is, ha nem adja meg magát egykönnyen. Áll a víz, a Duna, Ulm városától Regensburgig mindenképpen, néhány száz méter áramlást leszámítva tó. Olykor Balaton szélességűre növekvő állóvíz, hatalmas hullámokkal. Utunk során tizennyolc zsilipen jutunk túl, ebből tizenhét olyan szerkezetű, hogy magunknak kell zárnunk, vízzel feltöltenünk, majd hajónkkal együtt leereszkednünk a sokszor hét-nyolc méteres szintkülönbségű zsilipkamrában. Fejünk fölött feszül a hatalmas víztömeg, mely olykor megmozgatja a záró fémkaput, s a zsilip betonfalak közé szorított mélyében visszhangosan dörög a természet ereje: "itt vagyok, ne feledkezz el rólam".

A tizennyolcadik átzsilipelés, Regensburg előtt, örömteli gyerekjáték. Ám aki először tekint rá, megriad tőle. Magam talán hatodszor hajózom erre, mégis, mielőtt a víz fölé belógó kötelet meghúznám, érzem magamban a feszültséget. Elvégre egy-másfél méter szélességű, talán száz méter hosszúságú meredek betonvályú áll előttünk (négy-öt méter szintkülönbséget hidal át), s a kötél meghúzására alámerül a zárókapu, a víz végigömlik a betonvályú alján meredező fémfogakon. Ezeknek az a szerepük, hogy a vizet folyamatosan befelé forgassák, a lesikló hajókat megóvják attól, hogy a betonfalnak vágódjanak.

Lassan mozdul lapátom nyomán a kenu, már a zuhanó-zubogó rohanás fölött az orra, de még nem ragadta magával az áramlat. Aztán egyszerre csak hatalmas lódulás, s máris siklunk lefelé. Nem mi uralkodunk, alázatos szolgák lehetünk csak, akiknek siklás közben nem szabad lapátjukkal beleavatkozni a víz törvényébe. Majd következik a vége, ahol a visszatorlódó, fékező hullámok elborítják a hajót. S a felszabadult nevetés, csuromvizesen. A közeli parton jókedvűen merjük ki a hajót.

Nem mi uralkodunk...! Miért nem értjük meg ezt, miért hadakozunk oly megátalkodottan - én, a hívő ember így mondom - Isten egyszerű, nyilvánvaló tény-igazságával szemben?!

Günzburg az első napi szálláshelyünk. Kis Bécsnek is nevezik, annyi császári-uralkodói barokk díszíti a várost. A Spitalkirchében megtekintjük a Szűz Mária-képet, melynek sérülését közel négy évszázada nem javították ki: a harmincéves háborúban (amely 1618 és 1648 között, a mi Bethlen Gáborunk közreműködésével szaggatta Európa népeit) egy svéd katona lándzsát dobott (elképzelem, nyilván hatalmas barbár-röhögés közepette) a Szüzet ábrázoló festménybe. S ez a gondolat óvatos fegyelemre int: ne higgyük, hogy korunk (a rousseau-i eszmét valóságosra fordítva) a létező világok legrosszabbika.

Günzburg főterén jegeskávét iszunk, a tér végi színpadon sanzonokat énekel valaki, s egy helyi ismertetőben azt olvasom, Napóleon 1805-ben, számláját rendezetlenül hagyva távozott a városból. A tartozást Francois Mitterand francia elnök 1989-ben (!) egyenlítette ki. A társaság bankárbeállítottságú tagjai azonnal azt kérdezik: kamatostul? - engem a gesztus ragad meg inkább, s azon tűnődöm: nekünk, akár nekem, személyemben, mikor fizetik meg a kiegyenlítés nélkül maradt számlákat az elűzött, tönkretett életekért? Nyugtatom magam: csak semmi remény! Hiszen ma is azok uralkodnak, akik a számlákat megterhelték...

Dillingen előtt, Gundremmingennél - riadtan nézem - atomerőmű magasodik, a magyar találmányú Heller-Forgó-féle hűtőtornyokkal. A folyó az eddigiekhez képest még inkább tó. A Duna Ulm és Regensburg között, mint említettem, tizennyolc gáttal duzzasztva-zablázva-tönkretéve. Mert hiába szép így is szerelmetes Dunám, nincs partja, nincs kifutó fövenye, a gáttól gátig tartó tavak közepén találunk csak ilyeneket.

S már látjuk a folyó öntörvényének nyomait: a Duna-tavak iszaposodnak, mocsarasodnak, gazdagodó növény- és állatvilággal. Mi lesz itt miutánunk? Száz év múlva? Az akkori diákok majd azt tanulják: ez egykori Duna folyó helyén széles ártéri mocsárvilág alakult ki? Amelyben jövendő korok betyárjai húzódhatnak meg a kiismerhetetlen zsombékosban? Egy idős vízépítő mérnök magyarázta nekem: ha egy folyót valamely szakaszán gáttal eltorlaszolják, előbb-utóbb az egészet gátakkal kell részekre vágni. Nálunk politikai blöffügy a dunakanyari gát, immár - kevesen tudják - a második világháború előtti idők óta. Ha valaki elmegy Pilismarótra, s figyelő szemmel nézi a folyamatosan mart öböl-mellékágat, nyilvánvalóvá válik számára, a majdani építkezés üzemvízcsatornája mélyül ott, bárki bármit állít is most, politikusi, álszakemberi hitelességére hivatkozva. Dillingennél megemlékezünk még a város szülöttjéről, Kneipp plébánosról, akinek nevéhez fűződik a gyógyító vízkúra - az úgynevezett Kneipp-kúra - alkalmazása.

Donauwörtnél az új híd alatt az amerikaiak által lebombázott régi híd roncsai ma is a mélyben. Vajon hol haladjunk át a tóból rövid időre rohanó folyóvá vált Duna vizén? Fölülről a középső pillérek közötti rész mutatkozik megfelelőnek, ám észreveszem, valami éles-hegyes roncsmaradvány szántja a vizet. Ezért másnap reggel úgy döntök: a hídközeli táborhelyről előbb fölfelé indulunk el, erős csapásokkal át a túloldalra, s mielőtt átkelnénk a híd alatti zúgón, a parton gyalog végigjárom, onnan is kémlelve: a jobb parti ágban, a mai hídlábhoz közelítve a legbiztonságosabb hajózni.

Weltenburg: kolostori ebédem

Erős szél támad napközben, a harmincöt kilométeres táv állóvízen legalább ötven kilométernyi erőfeszítést igényel. Közben a még Donauwörtben látott Fugger-házra gondolok: a középkorban is micsoda fényességben éltek a bankárok. A bankuzsora, a bankkizsákmányolás az akkori korhoz hasonlóan, vagy még inkább, a mai - Ortega y Gasset-i értelemben vett - tömegember nyakára kényszerített járom, miközben azzal áltatják-etetik ezt a tömegembert: szabad vagy, szabad vagy, részesedsz a világ valamennyi javából! - s ő önáltatással menekül rabszolgasorsa fölismerése elől.

A szél egyre inkább támad. Ami a parton talán enyhítő szellő, a vízen azzal szemben haladni kemény erőfeszítés. Igen elfáradok a végére, a vízre templomos-kastélyos szépségével ráboruló Neuburgba megdolgozott izmokkal érkezem. A fáradtság kiold: bámulom az esti súrlófények szenvedélyes színeit, partra lököm a hajót, megmerülök a vízben: ó, te drága Duna, bármit tesznek is veled, mi együtt maradunk, mi összetartozunk, mi ismerjük egymás illatát, ízét, lélegzetét!

S a gondolat-érzés tovább kísér, amikor a pfalz-neuburgi hercegi kastély kápolnájában - melyet reneszánsz belső körárkádjai, freskói nyomán észak Sixtus-kápolnájának is neveznek - alkalmi koncertre tévedünk be. Társaságunkból még a hitetlen is elcsöndesül Isten előtt. Mint ahogyan Weltenburgban, a bencés kolostorban is, melynek udvarán ugyan nagy élet folyik, tíz-húsz söröskorsót - bennük az 1050 óta főzött kolostori sört - egyszerre hordó dirndli ruhás pincérnőkkel, a hagyományos, fogyasztani illő ebéddel az asztalon: ropogósra sült csülök, knédlivel és káposztasalátával. A kolostorudvarból kinézve a híres Duna-áttörés látszik: meredek sziklafalak közötti résen folyik (folyik? áll!) a Duna.

Regensburgig, a Thurn und Taxis hercegi család ősi lakhelyéig haladunk. Elérjük a Duna legészakibb pontját: innen a folyó-tó délkeletnek fordul, hogy végül - többször bejártam már - elérje a Fekete-tengert. Az utolsó kikötéskor tartom magam: csak semmi elérzékenyülés. Már hazafelé az autóbuszon ülünk, amikor áthaladunk egy hídon, lenézek a Dunára: igen, ott kanyarodik a sodorvonal, jobbról folyóbeömlés, utána homokpad: ott kifuthatunk. Ám rá kell döbbennem: már nem a vízhez, immár kényszerűen a szárazföldhöz tartozom.

Szöveg és kép: Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu