Szentírás-magyarázat

Félúton a Golgota felé...

Urunk színeváltozásának ünnepe - Mk 9,2-10

Útban a Golgota felé, mintegy "félúton" - a galileai tevékenység végén, de még a júdeai és jeruzsálemi működés előtt - Jézus felmegy "egy magas hegyre". Az elsőként meghívott apostolok közül hármat visz magával, akik előtt színében elváltozik. A görög szó a látható, külső megjelenés átváltozására utal, amelyet Márk - Máténál visszafogottabban - "falusi világra" valló hasonlattal igyekszik szemléltetni: "És ruhája olyan ragyogó fehér lett, amilyet a földi ruhafestő nem tud fehéríteni."

A nagy fényességben egyszerre csak megjelenik a tanítványoknak Illés és Mózes. De nem a törvény, illetve a próféták képviselőjeként, nem is a kezdet (Illés), illetve a törvény (Mózes) beteljesedésének megjelenítőjeként, akikkel szemben Jézus arra tarthatna igényt, hogy a tanítványok egyedül őt hallgassák. Ehelyett inkább olyasféle, kiváltképpen apokaliptikus körökben élő képzet húzódhat a háttérben, amely szerint nemcsak Illés, hanem Mózes is a mennybe ragadtatott. De szerepük elsősorban nem apokaliptikus, hanem krisztológiai. Mint "mennyei lények" megjelenésükkel ugyanazt igazolják, amit már az "átváltozás" és a "fehér ruha" is hirdet: Jézus valóban a mennyei világhoz tartozik. Ezért is "beszélgetnek" vele.

"Jó, hogy itt vagyunk" - mondja társai nevében Péter. Csakhogy nem Péternek kell felütni a sátrat, amelynek lombjai alatt - úgy látszik - birtokba vehető a végső idő. Az ember sátrával Isten felhője áll szemben, amely nem emberi kéz alkotása, s amelynek közepéből Isten szuverén szava hallatszik - immár nemcsak Jézusnak, mint megkeresztelésekor, hanem a tanítványoknak is -: "Ez az én szeretett Fiam." Amit Péter alig néhány verssel korábban isteni kinyilatkoztatás hatására megvallott (8,29: "Te vagy a Messiás"), arról az Atya is tanúskodik. Most itt, "félúton", Jeruzsálem előtt, a halál közelében az Atya átadja dicsőségét a Fiúnak, amelyet az enyészet sem képes megsemmisíteni. Sőt, ez a dicsőség épp a legmélyebb sötétségben fog a legfényesebben felragyogni. Jézus ezért mondhatja János evangéliumában: "Fel kell emeltetni" (Jn 3,14). Ebben az önként vállalt megaláztatásban és engedelmességben (vö. Fil 2,8) leli kedvét az Atya. De az egység és szeretet közötte és a Fiú között nem sérül, hanem inkább elmélyül.

És az előbbi idézet kiegészül egy másikkal: "Őt hallgassátok!" (MTörv 18,15; 18,18). Jézusnak saját szenvedéséről mondott szavai eddig süket fülekre találtak. Isten gondolatai egyelőre még idegenek és érthetetlenek az emberek számára. A mennyei hang megerősíti a Messiás szavait, miszerint "az Emberfiának sokat kell szenvednie" (8,31), és jóváhagyja a Péter szájából elhangzott sátáni kísértés elutasítását (8,33).

"A hegyről lejövet Jézus megparancsolta nekik, hogy senkinek se beszéljék el, amit láttak, hanem csak akkor, amikor az Emberfia feltámad a halottak közül." A hallás és a szófogadás, a jelek felismerése és a hitből születő megértés útján juthat az ember üdvösségre, és nem szenzációs hírek által. Akkor lehet majd a látomásról beszélni, amikor a feltámadásban az Atya végérvényesen és nyilvánosan kijelenti és igazolja a Fiú messiási mivoltát. Mert csak ennek megtörténtével fejeződik be Jézus műve, és ismerhetjük fel benne Isten útjait és útjainak összefüggéseit.

Sulyok Elemér

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu