Erdei történet

A hím énekét valamikor március vége felé hallottam először. Nemrég érkezhetett haza Dél-Európából, ahol a téli hónapokat töltötte, és változatos, többször ismételt strófáival párt igyekezett magához csalogatni. Az énekes rigó gyakori madár a Budai-hegyekben és általában a hazai középhegységek aljnövényzetben gazdag lomberdeiben. Valamivel kisebb a rokon fekete rigónál, de míg ott hím és tojó színezetükben eltérnek egymástól, az énekes rigónál az ivarok egyformák, tollruhájuk felül meleg barna, alul fehéres alapon pettyezett. A hímet csak a legszebbek közé számító, messzire hangzó dala különbözteti meg párjától.

Azt a március végi napot követően hetekig nem jártam abban az erdőben, az ott hangosan daloló rigóra csak a madarásznaplóban írt sorok emlékeztettek. Nemrég a véletlen vezetett újra arra a környékre. Széncinegék és csuszkák hangos, izgatott neszezését hallottam, és a hangzavar egyre erősödött. Arra gondoltam, a madarak talán egy, a reggeli napfényben sütkérező macskabagolyra bukkantak, és most őt, az ősi ellenséget szidalmazzák. Kíváncsi lettem, elindultam arrafelé, de mire odaértem, a lárma elhallgatott. A csuszka békésen szaladgált a fatörzsön, a cinegék eltűntek, bagolynak nyoma sem volt. Mi lehetett a riadalom oka, nem tudom. Már vissza akartam fordulni, amikor énekes rigót vettem észre, amint az avarból felröppenve éppen egy alacsony ágra szállt. A távcsövön át azt is láttam, hogy a csőre tekergőző gilisztákkal van tele. Meglehetősen távolt volt, de megszokhatta az embereket is, mert bár az etető madarak mindig nagyon óvatosak, nem gyanakodott. Néhány pillanatig még az ágon ült, aztán továbbrepült. Megjegyeztem az irányt, amerre eltűnni láttam, lassan utánamentem, és a környezetére alig figyelő, elgondolkozva ballagó kirándulónak álcázva magam sikerült a közelébe jutnom. Megint az avarban ugrált, csőrével ügyesen dobálta szét az éjszakai esőtől nedves leveleket, miközben itt is, ott is felcsípett valamit. Amikor a csőre már tele volt, megállt, csillogó szemeivel felém pillantott, aztán megbillentette a farkát, kicsit odébb ugrált, majd alacsonyan elrepült a fák között. Ezúttal azonban már láttam, hová igyekszik. Az egyik gyertyán embermagasságban nőtt vastag oldalága tövében épült a fészek, ahol a fiókák már nagyon várhatták az újabb falatokat. Amíg a madár a fészek szélén ülve etette őket, takarta valamennyit, de amikor üres csőrrel elrepült, a lencsén át jól kivehettem a még mindig kérve nyújtózkodó, imbolygó nyakuk felett tátott csőrű fejecskéket. Megálltam egy vastag fa mögött, és vártam. Két perc sem telt el, és az egyik rigó máris megjelent. Azt persze, hogy az előbbi madár talált ilyen gyorsan táplálékot vagy a párja érkezett a fészekhez, nem tudhattam. A fiókák újra lelkesen tátogtak, és a szerencsés boldogan gyűrte magába a torkába gyömöszölt gilisztákat. Valahol kakukk kiáltott, a közelben erdei pinty csattogott, a szellő mozgatta lombok között beszökő napsugarak ide-oda csúszkáló, aranyló foltokat rajzoltak az avarra. Egyikük közepén lustán, ráérősen mászott egy erdei ganéjtúró. Kékesen csillogó szárnyfedői ragyogtak a napfényben.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu