Lázár Ervinnek hetvenedik születésnapjára

"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy mindennap eljön!... Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé... És már kopog is, kopp... kopp..."

Igen, már kopog is. Nagyon szelíden kopogtat. Nem szokott ajtóstul rontani kicsi házamba. Olyan finoman, szinte kedvesen kopog, s mielőtt ajtót nyithatnék neki, már bent is van. Nem tudom, hogyan csinálja. Finom egy jószág. Csak éppen beszélgetni nem lehet vele. Beleül a nagy zöld fotelbe az ablak mellé, és néz. Én szólok hozzá, beszélhetek neki. De beszélhetek is neki... Sohasem válaszol. Csak néz, néz, néz. Komoly kis figura. Nagy fekete szeme van, egészen világos bőre, szép arca, de a hangját még sohasem hallottam. Arcjátékát ismerem csupán, szemének mély tükrét, lassú mozdulatait. Jó barát a Szomorúság, még szeretni is lehet őt. Csak ne lenne olyan hallgatag. Csak ne lenne olyan szomorú. Olyan jól ismerem az ízlését. Szereti az estéket, a téli estéket leginkább. Szereti az esős délutánokat, az éjszakákat, amikor a függöny rojtjaiba belekapaszkodik a hideg szél, és nem akarja elengedni. A Szomorúság nagyon szereti nézni ezt a furcsa függöny-szél játékot. Szeret a metrón utazni. Meghúzódik az utolsó kocsiban, céltalanul utazik. Nem tudja, hol szálljon le, hát csak hagyja, hogy vigye a szerelvény. Nézi magát a sötét ablaküvegben, és nézi az ablaküvegben tükröződő útitársait. Hogy szereti figyelni őket! Fürkészően, együttérzően. Néz, néz, néz. A Szomorúság mindig csak néz. S hogy mit lát ilyenkor! Ó, ha mesélni tudna! De nem mesél. Ha engem meglátogat, akkor is csak ül a zöld fotelben. Néha iszik velem egy erős teát. Sokáig kavargatja a kiskanállal. S mintha olvasni tudna a csésze alján maradt mézcseppekből! Órákig képes figyelni a felolvadt mézgolyócskákat a finom porcelánon.

A Szomorúság néz, üldögél, utazik. Néha csak a nyomomban jár, néha a kezem is megfogja, úgy vezet. A folyóhoz, vagy idegen utcák labirintusába, vagy kicsi házamba, haza, ahol jelenlétével átszínezi az ismerős falak kékjét, átalakítja az ismerős bútorok formáját, a tárgyak megszokott élét. S aztán egy pillanat! És huss! Eltűnik. Jelenléte, mint az ezüstszínű füst, elszáll. De hamuja szürke porában mindig kirajzolódik valami, amit maga után hagy nekem. Valami, ami már egyáltalán nem szomorú...

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu