Mindig teológus szerettem volna lenni

Látogatóban a hetvenéves Lukács László piarista szerzetesnél

A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektori szobájában beszélgetünk. Lukács László annak idején, gimnazistaként még ebbe az épületbe járt. A piaristák épületét a pesti Duna-parton 1953-ban vette el az állam, s évtizedekig az ELTE Bölcsészettudományi Kara működött itt. A piarista gimnázium és rendház a Sacre Coeur-nővérek korábbi anyaházába kényszerült, amely a szerzetesrendek működésének betiltása után, 1950-1953 között a Lenin Intézetnek adott helyet.

Rektor úr, Ön 1954-ben, a legnehezebb időben érettségizett. Hogyan emlékezik ezekre az évekre?

- Az iskolák államosítása után lezárták a piarista rendházba átvezető ajtókat, az addigi piarista iskola pedig állami intézmény lett. Az új igazgató igen nyersen figyelmeztetett minket: aki be meri tenni a lábát a papokhoz, azt azonnal kirúgja. 1950. szeptember végén, az állam és az egyház közötti egyezmény megszületése után - a nyolc katolikus gimnázium között két piarista iskolát engedélyeztek - ismét a kegyes tanítórend gimnáziumába járhattunk. 1953-ban zsuppoltak ki minket a Mikszáth Kálmán téri épületbe. Annak idején számos találgatásra adott lehetőséget, hogy miért éppen ez a nyolc iskola, ez a négy szerzet folytathatta működését - igen korlátozott körülmények között. Némelyek úgy vélték, hogy Sík Sándor testvérének, a kommunista politikus Sík Endrének is szerepe volt a piaristák megmaradásában.

Mikor határozta el, hogy szerzetes pap, s ezzel együtt tanár lesz?

- Sokáig nem gondoltam a papságra. Családunkban természetes volt, hogy édesapám nyomán én is az orvosi hivatást választom. Tizenhét éves koromban szembesültem Isten létének vagy nemlétének kérdésével. Mivel igenlő választ adtam erre, felelnem kellett az ebből következő további kérdésre is: kicsoda ő? Ha ő a szeretet, akkor el kell köteleznem magam mellette.

Orvos édesapám példája is nagy hatással volt rám. Számos gyermeket mentett meg, mindmáig találkozom olyanokkal, akik hálásan emlékeznek vissza rá. Föltettem azonban magamnak azt a kérdést is: testi bajukból ugyan meggyógyítja őket, de vajon boldog, erkölcsös életük lesz-e? Talán nem az-e a fontosabb, hogy a személyiség teljes kibontakozását segítsük?

Ez a két élmény, s a belőlük következő fölismerés vezetett oda, hogy piarista szerzetes legyek. A tanári pálya önmagában nem vonzott. Bennem élt az ősi kép: a rabszolgák dolga a tanárság. Az egyházmegyés pap életformáját sem tudtam volna választani. A kettőt azonban összekapcsolta a piarista rend.

Mit szólt ehhez a család?

- Édesapám fájdalmasan vette tudomásul, hogy nem orvos leszek; kérte, fölvételizzem az egyetemre, hátha közben meggondolom magam. Csak évek múlva, fölszentelésem után, amikor látta az életemet, munkámat, változott meg addigi vélekedése.

Döntésem után felajánlotta lemondását a Szent István Kórház főorvosi posztjáról. Botránynak számított, hogy egy időben két orvosprofesszor gyermeke szerzetes lesz, ugyanis Zárday Tamással, Zárday Imre professzor fiával együtt léptünk be a piaristákhoz.

Párhuzamosan végezte teológiai és magyar-angol tanári tanulmányait. Mikor szentelték fel, s milyen ambíciókkal indult el?

- 1961-ben szenteltek pappá, 1963-ban szereztem tanári diplomát. Eredetileg teológus tanár szerettem volna lenni, de akkoriban még számos nagy teológus élt a rendben. Fiatal szerzetes tanárként rendünk kecskeméti gimnáziumába kerültem.

Huszonegy esztendős pedagógus időszak következett. A régi diákoktól hallani, hogy tanárként, a kollégium, majd a gimnázium igazgatójaként nagy népszerűségnek örvendett.

- 1963 táján - ekkoriban még javában tartóztattak le egyháziakat - sokakban amolyan világvégváró hangulat uralkodott Kecskeméten.

Ugyanazt, amivel 1954-ben, belépésemkor fogadtak: az egyháznak nincs jövője, a megmaradt iskolákat is előbb-utóbb elveszik. Én úgy gondoltam, lehetőség szerint mégis mindent meg kell tennünk. Ebben segített, hogy akkortájt, már előttem, három-négy fiatal rendtársam került Kecskemétre.

Nyomorúságos körülmények uralkodtak az iskolában és a diákotthonban. A fiúk hideg vízben, bádoglavórban mosakodtak, egyszer egy héten volt lehetőség meleg zuhanyra. Az első karácsonyi szünetben néhány diákkal nekiláttam - miután az egyik autószerelő papától kaptam hozzá eszközt -, s lefestettük a rozsdás vaságyakat. Azután társalgót meg olvasótermet rendeztünk be a kollégiumban, majd építkezni kezdtünk: új ebédlőt építettünk a diákoknak - addig egy szűk alagsori helyiségben étkeztek -, majd tetőtér-beépítéssel bővítettük a diákotthont. Az vezetett bennünket, hogy ha egy-két évig működhetünk is, legalább addig éljünk minél rendezettebb körülmények között.

Ez a külső építkezés. Fiatal tanártársaival együtt milyen eszményt igyekezett átadni a diákoknak?

- Olyan közeget szerettünk volna teremteni, melyben a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig a büntetését. Minél hamarabb derüljön ki, mi az érték, s mi nem az. Ha olykor szükséges volt, nem riadtunk vissza a végső eszköztől sem: aki nem tartotta be az alapvető erkölcsi normákat, azt kénytelenek voltunk elküldeni az iskolából.

A gyerekek legnagyobbrészt bentlakók voltak, közelről látták az életünket, bármikor bekopoghattak hozzánk. Az iskolai és kollégiumi közösség együtt nevelte a fiatalokat. A cserkészhagyományokra támaszkodva nagy hangsúlyt fektettünk a nyári táborozásokra. Főként a falvakból érkező diákok szüleivel kezdetben nehéz volt elfogadtatni a vitorlázást, a vízi- és kerékpártúrákat. Pedig ezek az alkalmak a piarista nevelés fontos színterei.

Ma is emlegetik azokat a bizonyos hétfő estéket...

- A negyedikes gimnazistákat hétfő esténként vártam a szobámban. Megszokták, hogy ilyenkor bármiről, félelem nélkül beszélhetnek. Olyan légkör alakult ki, melyben ők is, én is nagyon jól éreztük magunkat.

Ebben az időben fordított-e már, illetve írt-e tanulmányokat?

- Kispap koromban Sík Sándor kért föl arra, hogy írjak recenziókat a Vigilia folyóiratba, amelynek akkor ő volt a főszerkesztője. Nagy élményeim közé tartoztak a hatvanas évek elején Thomas Merton, Romano Guardini, Karl Rahner művei. Eleinte saját használatunkra fordítottam őket, hiszen ilyen jellegű könyvek akkoriban nem jelenhettek meg. Így állt össze a két későbbi Thomas Merton-kötet, A csend szava és a Hétlépcsős hegy anyaga.

1984-ben kinevezték a Vigilia főszerkesztőjévé, Budapestre került.

- Rónay György, a Vigilia nagynevű szerkesztője 1978-ban váratlanul meghalt. A főszerkesztőt ekkoriban az Állami Egyházügyi Hivatal nevezte ki. Rónay halála után szerkesztőbizottságot hoztak létre, melynek Nyíri Tamás és Rónay László mellett én is tagja lettem. Főszerkesztőként Doromby Károly jegyezte a lapot, később pedig Hegyi Béla. 1984 tavaszán hívatott Lékai László bíboros. Közölte velem, szabad kezet kapott a kinevezéshez, s rám gondolt.

Erre az időre már egyre kevesebb teológiatanár maradt a rendben, s ilyen minőségben is szükség volt rám a fiatal szerzetesnövendékek oktatásában.

Amikor elérkezett a rendszerváltozás ideje, a katolikus sajtó meghatározó személyiségévé vált. Kinevezték az Új Ember főszerkesztőjévé, létrehozta a püspöki konferencia sajtóirodáját, a televízió katolikus vallási műsorainak egyik fő szorgalmazója volt. Milyennek látja 1990 óta a katolikus média szerepét?

- A rendszerváltozás új lehetőségeket hozott, ugyanakkor szét is aprózta az erőnket. Addig mindenki katolikus kötelességének tartotta, hogy megvásárolja az Új Embert, s ezzel is támogassa az egyházat. Korábban az Új Embernek egyszerre több feladatot kellett ellátnia, ettől az időtől kezdve viszont hirtelen számos kiadvány jelent meg. Ennek következtében jelentős mértékben visszaesett az addigi lapok - az Új Ember, a Vigilia, illetve a Teológia - példányszáma.

A helyi újságok, ha nem is érték el az országos katolikus lapok színvonalát, a helyi közösségeket jól erősítették, s ebből a szempontból gazdagodásnak érzem a kiadásukat. Ezzel együtt máig nehéz kérdés, hogyan jelenítsük meg az egyházat a nyilvánosság előtt, illetve miként lehet az egyházon belüli kommunikációt jobbá tenni. A Communio et progressio kezdetű pápai dokumentum sürgeti, hogy a különböző gondolkodású emberek kezdjenek párbeszédet egymással, teremtsék meg a nyilvánosság közös fórumát az egyházon belül is. Ezen a téren még sok a tennivaló.

A Nemzetközi Katolikus Újságíró-szövetség egyik vezetője lett.

- 1989-ben jött létre a szövetség európai régiója. Ennek két cikluson át én lettem az elnöke.

Ehhez nyilván hozzájárult széles körű nyelvismerete is. Az angol, a német és a francia nyelv mellett a spanyolban és az olaszban is otthonosan mozog.

- Ez utóbbi kettővel főként azért "birkózom", mert a rend nemzetközi életében elsősorban ezt a két nyelvet használják. Gyermekkoromban vasfüggöny választott el minket a nagyvilágtól, édesapánk azonban mindig azt mondta nekünk: angolul, németül, franciául tudnotok kell, hiszen Európában éltek.

1961-től rendszeresen jártam az NDK-ba. Lipcsében az oratoriánus szerzeteseknél, Erfurtban pedig a szemináriumban kedvesen fogadtak. Itt ismerkedtem meg Heinz Schürmannal, kora egyik legnagyobb biblikusával, aki Münsterből önként jött át a "fal mögé". Hatalmas élmény volt számomra, hogy atyai barátságába fogadott az az ember, akire az egész keletnémet egyház föltekintett, mint lelki vezetőjére. Jó néhány éve tanár voltam már, amikor - angol szakosként - először kijuthattam Angliába. Az 1970-es évektől rendszeresen részt vettem a rend káptalanjain, majd Nyíri Tamás után kineveztek a Nem hívőkkel Folytatott Párbeszéd Pápai Titkárságába, illetve konzultora lettem a Világiak Pápai Tanácsának is. 1995-ben kineveztek a Tömegkommunikáció Pápai Tanácsába, megbízatásom az előző év decemberében járt le.

1995-ben - sokak meglepetésére - újabb váltás következett be pályafutásában.

- Tudatosan döntöttem így. Elegem lett a médiából, ugyanakkor a teológiát kezdettől fogva szívügyemnek tekintettem. Amikor szóba jött az újonnan induló szerzetesrendek növendékeinek képzése, a piarista hittudományi főiskolára befogadtunk másokat is. A kilencvenes évek közepére érett meg a gondolat, hogy az addig önállóan működő ferences, bencés és piarista főiskolát összevonjuk. A magyar felsőoktatásban akkor indult meg az integrációs folyamat, s ezt világbanki kölcsönnel is támogatták. A felsőoktatási intézményeknek kiírt pályázaton elnyertünk ötmillió dollárt, s ebből újítottuk föl az egykori, majd visszakapott piarista épület egyik felét. Itt jött létre a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, mely szervezetileg a bencések római Szent Anzelm Egyeteméhez affiliált intézmény. Ma már egyre nagyobb számban képzünk világi hallgatókat hittanári és lelkipásztori kisegítő szakon.

Hetvenévesen is rendkívül fiatalos, munkaereje töretlen. Ha mégis valamiféle összegezést kellene készítenie: mit sikerült megvalósítania?

- Az aktív életből való visszavonulást ugyan még kívülről szemlélem, de egyszer ennek is eljön az ideje. Szeretném, ha utódaim folytatnák az általam megkezdett munkát.

A kecskeméti éveket szép emlékként élem meg, különösen is fontosnak éreztem a lelkigyakorlatokat és a lelki vezetést. Amiben ma másként döntenék, furcsa módon éppen a "médiakanyar". Olyan folyamatokban is részt kellett vennem, melyek idegenek voltak eredeti céljaimtól. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán talán maradandóbb munkát sikerül végeznem. Minden ember életpályájára érvényes: van, ami tovább él abból, amit tett, s van, amit másként folytatnak utána.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu