A keresztvetéstől az alpesi csokoládéig

Iskolások tanúságtételéről

Nem is gondolná az ember, hogy kikapcsolódás közben, távol megszokott környezetünktől, olyan egyszerű kérdések is felmerülnek, hogy miért is vagyunk a világon, mi a küldetésünk, feladatunk, vagy az, hogy végzünk-e tudatosan vagy véletlenszerűen missziót közvetlen környezetünkben.

Érzik, hogy valamit átadhatnak, közvetíthetnek nem hívő kortársaiknak (Képünkön a budapesti Szent Gellért Gimnázium tanulói. Fotó: Szende)

Május közepén tizenkét tanítványommal a budapesti Szent Gellért Gimnáziumból egy hetet nyelvgyakorlás céljából Ausztriában töltöttem. Murautól nem messze, a St. Lambrecht-i bencés kolostorban szálltunk meg. Velünk együtt utazott egy másik iskola tizennégy tanulója, kísérő tanárnőjükkel együtt: kedves, nyugodt kis társaság. Ekkor még nem is sejtettem/sejtettük, hogy német nyelvgyakorláson kívül más dolgunk, feladatunk is lesz...

Nyilvánvalóan a hely szelleme is tette, a több mint kilencszáz éves kolostor az Alpok szívében, no meg a katolikus iskola hatása (legalábbis szeretném hinni!), és hát persze a "von Haus aus", a kiegyensúlyozott, harmonikus családi környezetből hozott szokás, hogy étkezés előtt és után imádkoztunk. Az első nap, vacsora előtt, miközben elcsöndesedve imára kulcsoltuk a kezünket, a másik iskola diákjai székükkel nagy zajt csapva, meglepődve és csodálkozó tekintettel ugyan, de felálltak, és csendben figyeltek. Ez már jó jel - gondoltam magamban...

Másnap, a reggeli után, tapintatosan odajött hozzám a kolléganő, és azt mondta, hogy az ő "gyerekei" nem tudják az imát, templomba sem igazán járnak, és különben is, ők egy "világnézetileg semleges" iskolából jöttek. A szülők, családok felé így nem közvetíthet hitet, semmilyen vallási meggyőződést - bár ő maga hívő. És ugye nem baj, ha ők nem imádkoznak. "Miért lenne baj?" - gondoltam magamban, majd elmondtam neki, hogy örülök, és nagyon jólesett, hogy amikor étkezés előtt elcsöndesedünk és imádkozunk, ők is felállnak, és csöndben megvárják, míg mi elmondjuk az asztali áldást.

Pár nappal később a hatalmas kolostor kerengőjébe belépve a következőre lettem figyelmes: a refektórium előtt a másik iskola "hitetlen" tanulói a keresztvetést gyakorolják: "fent, lent, balra, jobbra ... Atya-Fiú-Szentlélek". Közben egymást kérdezgetik, hogy is kell ezt jól csinálni. Azt hiszem, a szemem könnybe lábadt a meghatottságtól, a gyakorló kis csapathoz érve azonban félretettem az elfogódottságomat, és megtanítottam őket keresztet vetni.

Talán ugyanezen az estén a "gellértesekkel" a napunkat értékelve, átgondolva a gyerekek szinte egymás szavába vágva mesélték, hogy az asztaluknál ülő fiúk a másik iskolából, amúgy "focista módon", de keresztet vetnek, sőt mormolnak is (már) magukban valami imafélét. Valamelyikük azt is hozzátette, hogy látta, amint a sofőrünk is (aki szintén velünk étkezett) szolidan, szinte észrevétlenül, de pici keresztet vet.

Summa summarum: meglepett, hogy tanítványaim is észreveszik és érzik, hogy valamit átadhatnak, valamire taníthatják, valamit közvetíthetnek nem hívő kortársaiknak. Tanúságot tehetnek a hitükről, vallásukról, egyházukról.

A történetnek nincs vége: a közös focizás, strandolás után összemelegedett egymással a két társaság. A búcsúvacsoránk előtt tábla csokik kerültek a gellértesek asztalára. Mint kiderült, az egyik hatodikos fiú a másik iskolából, a "kis Balázs" volt az, aki új barátainak akart kedveskedni az édességgel.

Azóta is az jár a fejemben, hogy a St. Lambrecht-i bencés kolostorban valami elkezdődött. A mi gyerekeinknek küldetésük van. És tudjuk, hogy küldetésü(n)k egy életen át tart.

Szende Ágnes

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu