Hangulatjelentés

Kedves Hazám!

Mindenekelőtt ne haragudj, hogy ilyen megkésve írok - lehet, már évek óta számítottál tőlem néhány sorra. Halogattam a dolgot, s ez nem szép tőlem. Most végre megszülöm ezt a levelet, mert nem tagadom: az utóbbi időben több komoly panaszom is akadt ellened.

Nézd, kedves Hazám, elsősorban nem a nagy dolgokról van itt szó. Nem a másfél évvel ezelőtti, december ötödikei népszavazásról (talán még emlékszel, a határon túli magyarok ügyében), és nem is az idei országgyűlési választások eredményéről. Ezek ugyanis csak a látványos következmények, a kicsúcsosodó tünetek. Engem a mindennapok bántanak, tisztelt Hazám, a hétköznapi árulások és aljasságok; nem a hasadon kifelé türemkedő, sárgadinnye nagyságú tumor, hanem a sejtek sunyi kis burjánzása a mélyben.

Konkrét példákat írok, hogy mindent pontosan érts. A te nagy bajod ott kezdődik, amikor a Király utca és a Gizella utca sarkán, egy egészen ártalmatlan közlekedési helyzetben, két sofőr a letekert kocsiablakok mögül, öklét rázva, üvöltéstől vörös fejjel, kötéllé dagadt nyakérrel mocskolja egymás édesanyját. Amikor a járókelők úgy hajítják el a szemetet a földre, hogy utána se néznek. Amikor részeg vandálok büntetlenül szétrúgják a telefonfülkét, amikor primitív alakok a járda közepére piszkíttatják a kutyájukat. Amikor százezrekért feltöltött ajkú pornószereplőket állítanak a tévéműsorokba, és a közönség lelkesen megtapsolja őket. A te nagy bajod ott kezdődik, hogy ebben az országban fényes nappal, tucatnyi ember szeme láttára, bármiféle következmény nélkül, csak úgy le lehet rúgni egy kocsi viszszapillantó tükrét.

Rossz ezt kimondani, kedves Hazám, de egy percig se csodálkozz azon, hogy amikor egy magyar szobrásznő Budakeszin emlékművet állít a magyar himnusz tiszteletére, azt a magyar televízióban köznevetség tárgyává teszik, és azt mondják: ha-ha, "a himnusz és a Jóisten!" Egyik legnagyobb múzeumunk főigazgatója pedig arról okoskodik, hogy "a himnusz emlékműve megosztja a társadalmat".

Újabban pedig már köztéri hullarablást is megengedsz. 2005 augusztusában Csajka Gábor Cyprian magyar költő és műfordító, alig ötvenévesen, kora délután összeesett a Nyugati pályaudvar főbejáratánál és meghalt. Szívroham. Negyedórán belül kiérkeztek hozzá a mentők. S ahogy ott még-ki-sem-hűlt testtel feküdt a pályaudvar előtti aszfalton, abban a néhány percben valakik kilopták a zsebéből a mobiltelefonját, az édesanyjától frissen kapott tízezer forintot és a jegyzetfüzetét.

Kedves Hazám, már csak kimondom: az a te nagy bajod, hogy itt mostanság semmi sem szent. Tudod, én négy évig Krakkóban laktam, boldogságban és nyugalomban, és rengeteget gondolkodtam rólad. Arra jutottam, hogy te mindenekelőtt egy szellemi fogalom vagy, és az anyanyelvemen keresztül ragadhatlak meg. A gyakorlatban viszont csak végvárak vannak, néhány baráti kör, szűkös menedék. Végül visszatértem hozzád a Visztula partjáról, mert úgy gondoltam: bármennyire is szeretem a lengyeleket, én mégiscsak magyar vagyok, és "itt élnem, halnom kell". Láthatod, kedves Hazám, igazán megpróbállak szeretni, de ez bizony nem könnyű. Légy szíves, tedd egyszerűbbé a dolgomat! Ne csupán szellemi fogalom légy, de próbálj meg fizikai valósággá, rendszeres örömmé válni! Embereld meg magad - ne nagyon, csak egy kissé, mert nekem már az is elég lenne, ha látnám, hogy te is igyekszel, hogy neked is fontos. Tudom, cseppet sem egyszerű, amit kérek, de legalább próbáld meg. Ezt kívánom magamnak is, a barátaimnak is, és persze Neked is, maradok kiváló üdvözlettel, fiad:

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu