Szólj hozzá!

"Szélcsendben, szélben, mozdúlva, mozdulatlanúl"

Találkozás Pilinszky Jánossal

Pilinszkyt választottam. Mondtam félszegen a témavezető tanárnak. A patinás egyetem harmadik emeletének folyosóján. Pilinszky, Pilinszky... Szép téma. Válaszolta ő. Jó sok szakirodalommal. Néha persze ez sem feltétlenül üdvös. Szeretjük Pilinszkyt. No, igen. De annyi mindent leírtak már azokról a versekről. Nem akar inkább valami mást, kolléganő? Erre már felbátorodtam. Pilinszky drámáira gondoltam. Arra a néhány egyfelvonásosra?Ez már izgalmasabb. Vonta fel a szemöldökét a tanár mosolyogva. Szakirodalmat ehhez is talál. Ha meglesz a koncepciója, jöjjön konzultálni. Ezzel magamra hagyott. Megkönnyebbülve lépegettem lefelé a lépcsőkön. Kint már sötétedett, a folyóirattár ablakai világítottak, ahol néhány perccel később hatalmas, bekötött Új Embereket raktak elém. A megsárgult mintegy negyvenéves lapokat áhítattal nézegettem. Míg olvastam a sorokat, cikáztak fejemben a gondolatok. Miként is kellene felépíteni a dolgozat szerkezetét, melyik drámára helyezhető a fő hangsúly, vajon elkészülök-e a megadott határidőre, képes vagyok-e egyáltalán megírni azt, amit szeretnék. Ilyen és ehhez hasonló töprengések közepette azonban egyre nem gondoltam. Nem gondoltam, s nem is gondolhattam arra a néhány évvel későbbi novemberi délelőttre, amikor egyszer csak munkatársa lettem azoknak az embereknek, akiknek Pilinszky János még most is csak "Jancsi". Az a "Jancsi", aki nekem sosem lesz "Jancsi", hiszen ő számomra szakdolgozattéma, kamaszkorom nagy élménye, titkos mester, álmatlan éjszakáim olvasmánya. Nem gondoltam, de hogyan is mertem volna gondolni arra, hogy azok a hasábok, amelyeken az ő gondolatai megjelentek, egyszer az én méla töprengéseimnek is helyet fognak adni. Hogy miként történt mindez? Persze tudom. Az emberi élet tényei pontosak. Főként, ha visszafelé elemezzük. Igen, tudom. Ennek és ennek kellett megtörténnie, ennek és ennek nem kellett megtörténnie, onnan ide, innen oda kellett költöznöm, hogy aztán vargabetűkkel a hátam mögött otthonra leljek itt. Minden világos, utólag. Minden? Világos? Nem, semmi sem világos. Talán érthetetlenül egyértelmű. S megmagyarázhatatlanul egyszerű. "Pilinszkys" ellentmondás, mely talányaiban is bizonyosság. Pilinszkyt választottam. Mondtam évekkel ezelőtt azon a bizonyos harmadik emeleti folyosón. És most? Pilinszky engem? Talán. Írnám, ha nem tűnne nagyképűségnek. De hogyan is fogalmazott ő? Hányféle találkozás, Istenem, / együttlét, különválás, búcsúzás! / Hullám hullámmal, virág a virágtól/ szélcsendben, szélben/ mozdúlva, mozdulatlanúl / hány és hányféle színeváltozás, / a múlandó s a múlhatatlan / hányféle helycseréje!

Hiszen csakugyan találkoztunk. Azon a télen, a folyóirattárban, amikor a Nagyerdőt belepte a kristályos hó. És a nyárvégi estek mélyein, amikor kikönyököltem a szeles csillagokra. Az öreg Kárpátia-udvarban, amikor először kopogtattam az Új Ember ajtaján. Szélcsendben, szélben, mozdúlva, mozdulatlanúl... Emlékszel, "Jancsi"...?

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu