A könnyet csillogtató ember

Elhunyt Hernádi Gyula

Fotó: Cser

A magyar irodalom nagy gondolkodó magányosa távozott. Hernádi Gyula, akit sokan sokféleképpen láttak: volt, aki a játékost ismerte benne, mások a frivol-meghökkentő gondolatú prózaírót, az egyéni hangú, mindig vitára ingerlő filmest, a férfit, a jelenséget. Immár másfél évtizede a közelében az érzékeny lelkű művész-tudós-filozófust. Aki úgy tudott szólni, olyan nyelvezettel és olyan gondolattal, amely a lét szétterített mederszárnyait egyetlen művészi szép-fogalmazásban képes volt magához ölelni. Tisztán, pontosan, tudatosan, mint ahogyan A fémes délutánban című versében maga írta: "A mondatok testét nézem. A hazugság gyulladt combjait, / a világos szövegek sima, eltéveszthetetlen egységét."

Én láttam a könnyet csillogtató embert; egy alkalommal Bakonybélben jártunk, amikor egyik nagy metafizikus megrendülésében ez a látszólag érzelemszikár férfi vállamra tette vékony, eres kezét. A hitt világok összes gesztus-szavaként. Amit a magyar - és egyetemes - irodalom nagy nyolcsorosában így fogalmazott meg:

Ima

Bocsásd meg, Uram, hogy kertedbe merészkedtem,

kecses szó-barmaid között tehenészkedtem,

hogy lányaid apró mellét néha megmarkoltam,

hogy nem mindig a te érdekedben éltem, szónokoltam...

Én tudom, te mégis szeretsz,

bűneim cikornyáin hahotázva nevetsz,

és ha egyszer, holtom után segítséged kérem,

dézsa-szám öntöd vissza ereimbe tiszta vérem...

Gyula bácsi, Isten legyen veled. Veled van az Isten.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu