Két keréken Székelyföldön

Tények és igaz legendák nyomában

Harmincöt esztendő után ismét egykori iskolámban töltöm az éjszakát: az esztergomi ferences gimnázium bazilikára néző szárnyában. Kinézek az ablakon, rápillantok az elmúlt évtizedekre: volt önmagamra: szeretnék újra diák lenni... Én vagyok a csapat legidősebb tagja, a magam ötvenhárom esztendejével. Másnap Áron ferences testvér vezetésével nekivágunk Székelyföldnek, a Csíki-medencék álmos-legendás világának, hogy tíz nap alatt végigkerekezzük ezt a vidéket, mai diákokkal és kísérő szülőkkel. Egy idős pap gondolatát viszem magammal, szinte kizárólagos eledelként, gondolván december ötödikére is: az igazságot nem ráolvasni kell másokra, hanem meg kell szerettetni velük!

Erdély fogad...

Másnap reggel, sűrű álmok után a fényes Esztergomból autókkal, utánfutóval elindulunk Brassó felé, hogy majd annak északi szélén, Szászhermányban szálljunk nyeregbe. Közben megállunk a kalotaszegi Bánffihunyadon, az ottani református templomban a nagytiszteletű asszonytól vonzó-gyönyörű előadást hallunk történelemről, felekezeti egymásnak feszülésről, s arról, hogyan lehet mindezek - és a nemzeti szórványlét - ellenére élni, nemes szellemi és erkölcsprédikátorok unokájaként. S máris Ravasz László református püspök neve kerül elő, aki itt született, azután Kós Károlyé, kinek alakja elszakíthatatlan Kalotaszegtől, Sztánától, ahová a fiatal, sikeres építész Trianon után visszatérve élte és vállalta a maga, "önnön létünkbe emigrált" életét, s vált a magyar huszadik századi szellem-lélek polihisztorává. Azután Szabédi László személye... Az én gimnazista koromban harsogó demagóg-üvöltésként hangzott, hogy "szabadságot Angela Davisnek!", a színes bőrű amerikai kommunista aktivistának. De nem hangzott el, hogy "életet Szabédi Lászlónak!"

Szentmise indulás előtt a székelyvágási templomban

S mondom kerekes társaimnak, a mai esztergomi ferences diákoknak, hogy Szabédi László profeszszor a kolozsvári egyetem román bekebelezése elleni tiltakozásul választotta és vállalta (!) az önkéntes halált. S imát mondunk az ő lelki üdvéért.

Ebben az épületben töltötte utolsó napját Petőfi Sándor 1849. július 30-án Székelykeresztúron

Igen, a tizenhétszer két kerék azért indult el Székelyföldre - át a Partiumon, érintve Kerelőszentpált, ahol (a fiúk csodálkoznak vagy mentegetőznek: ezt még nem tanulták történelemből) megszületett az 1575-ös csatában az erdélyi fejedelemség, mely 1690-ig önállóan létezett, majd a török Habsburgok általi kiszoríttatása után a Diploma Leopoldinum gondoskodott a térség sorsáról, egészen 1848-ig, hogy akkor a márciusi széllel követeljék az egyesülést Erdéllyel -, a két kerék azért indult el Székelyföldre, hogy - mint Áron testvér mondja, babos kendőt kötve homlokára-fejére, ez a Szent Ferenc mellől kilépett, a szervezést áldott békével Isten tenyerére helyező szerzetes, a diákokért való-élő tanár - élményt adjon, nemcsak sportteljesítményt, nemcsak látvány-élményt, hanem az értelemnek és a léleknek is adományt...

Előkerülnek a kerékpárok. Piros kendővel fején Áron testvér, a csapat vezetője, a fiúk osztályfőnöke

Még halljuk a fájdalmas jóslatot Bánffihunyadon: a görög katolikusok azért építkeztek a tér túlsó oldalára, mert "a magyarok rövidesen úgyis eltűnnek, s akkor a szép, régi templom (Szent István-i maradvány-emlékekkel, román kapubéllettel, gótikus ívekkel) azé marad, aki hozzá térben legközelebb van".

Ilyen asztallal vártak Székelydobón. Otthonról indultunk, hazaérkeztünk

E "reménnyel" indulunk tovább, a templomkertben még pillanatnyi hőkölésre késztetem a fiúkat, figyelmüket fölhívom a kőasztalra, melynél Ady, Kós Károly, Tamási Áron és Babits Mihály egyaránt ült - s legszívesebben kiáltanám: lehullik, elporlad körülöttünk a hamisság globalizációs mértékű Patyomkin-metropolisza, tehát fiúk, az értékre figyeljetek, itt, ennél az asztalnál több van, mint... s nem akarom semmihez hasonlítani, hanem sekélyes tudásommal idézeteket sorolok. A babitsi megrázó lételméleti töprengést: miért nő a fű, hogyha majd leszárad?, / miért szárad le, hogyha újra nő? Azután Ady három versszakos, térben ábrázolva kereszt alakba rendeződő versét, Az Úr érkezése címűt, mert Királyhágó után rövidesen elhagyjuk Csucsát, közvetlenül a Boncza-kastély mellett haladunk el: Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten. / Nem harsonával, / Hanem jött néma, igaz öleléssel, / Nem jött szép, tüzes nappalon, / De háborús éjen. / És megvakultak / Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom, / De őt, a fényest, nagyszerűt, / Mindörökre látom.

S ma érettségizni lehet Magyarországon e vers ismerete nélkül, a tölgyfakéreg-redőzetű Kós Károly öregkori gondolat-tudása nélkül, amikor az ifjú újságíró azt kérdezte tőle: és most min dolgozik, mester? - mire ez a Benedek Elek-i, Kriza János-i, Orbán Balázs-os ember hosszan eltűnődött (a bölcsesség megértő bájával), majd az ifjú emberre nézett, és így válaszolt: nézem, hogyan nő a fű.

Későbe hajlik az erdélyi éjszaka, amikor az utolsó aszfaltozott úttól több kilométernyire, a hegyek között megérkezünk a barcasági Székelydobóba. Ez amolyan Szentföld, még nyugatra a Hargitától, a székelyek szent hegyétől, melyre mindig tisztelettel nézek, már csak azért is, mert Sütő András nagyremekű balladás színművében, az Advent a Hargitánban a szívemhez oly közelálló copfos, Sinkovits-papához a förgeteg közeledtén riadtan futó Kubik Anna színésznő (színésznő? - nem inkább szárnyait kitárt színes lepke-lány?) ősi - s a szót nagybetűvel illik írni: Ősi - szépséget teremtett ebből az erős székely mitológiából.

Székelydobót és másik két falut az itt működött fogolykiváltó rend őrizte meg nyugati katolikusnak. A két összenőtt falu - Dobó és Vágás - határán álló templomkertben tizenegy hatalmas csertölgy emelkedik, melyek a tizenegy székely székre emlékeztetnek. Számoljuk a fiúkkal, csak kilencet találunk. Megtudjuk, kettő kiszáradt. S egymást beszéljük túl: vajon melyik kettő lehet ez? Hol száradt el az élet úgyannyira, hogy még a fák is megérezték?

Majd a szíves vendéglátás során óhatatlanul szóba kerül a második, a 2004. december 5-én magunkra mért önkéntes Trianon. Önkéntes Trianon? A fiúkat azzal "fertőzöm", ügyesen kitalált, pontosan időzített provokáció volt ez, a Magyarok Világszövetsége és az internacionalista baloldal egyszerű - ámde tovább nyomorító - trükkje, mellyel a magyar nemzetet a ma kozmopolitának nevezett pókhálószövetben szeretnének föloldani. 1990 májusában miért nem határozott a budapesti Parlament közfelkiáltással a nemzet egységéről? Nem mások ellenében, hanem éppen önmaga pontos meghatározásával másoknak adott értékként - ahogy tették a románok, a szlovákok, a szerbek és a horvátok.

Ha mi, s ezáltal őseink (gyönyörűen sikoltva-szánkáztatva székely-magyarul az "s" hangot) nem vagyunk magyarok, akkor Budapest adja vissza mindama adót, amit a Parlament, s a millenniumi Magyarország számos épületén dolgozva befizettünk - mondják az ottani utódok. S látom a mai politikai Magyarországot, a nemzet Magyarország nélkül: csonkolt romhalmaz.

Még vásárolunk a híres szalmakalapokból - Bodón és Bétán készítik, ma már olykor gusztustalan pántdíszítéssel, a Marlboro cigaretta reklámja olvasható a székely aratókalapon -, elhaladunk Nagygalambfalva mellett, hangos emlékeztető szó: Kányádi Sándor szülőfalujánál járunk, azután megállunk Székelykeresztúron, a Gyárfás kúriánál (szét akarhatják szaggatni bennünk, az Igazság-legendákra akkor is szükségünk van, hiszen ez is ama bizonyos talpalatnyi föld!), ahol Petőfi Sándor az utolsó estéjét töltötte, 1849. július 30-án, ott a körtefa is, mely alatt utolsó versét írta, s végső földi vacsorájaként - mint följegyezték - bivalytejes puliszkát fogyasztott.

Székelykeresztúron számos legenda terjeng; s amint hallgatjuk őket, már nem azok igazságtartalma az érdekes, hanem a legenda léte, a továbbélőknek ez a levegőt adó edénye - mert hiszen nem lehet folytonosan a túlélés, a majd csak kibírjuk örökös fojtásában élni, hanem az embernek ki kell lépnie a továbbélés dús-oxigénos mezejére. Ez a tüdőre és zsebre vágható természetes szabadság, nem pedig a divat-demagógiák oxigén-elvonó mesterkedése.

Kerekes utunk során meg akartunk szállni Altorján. Onnan azonban megrendítő levelet kaptunk. Nincs szégyellni való ezen - szégyelljék magukat azok, akik e tinta-könnyeket papírra kényszerítették, honos társaink fájdalmából kicsavarva:

"December ötödike mély fájdalmat okozott a lelkünkben. Ezért úgy határoztunk, hogy idén nem fogadunk vendégeket az anyaországból."

Szöveg és kép: Elmer István

(Folytatjuk.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu