Egy népszavazás hordaléka (9.)

Erdély

Olyan családban nőttem fel, ahol szüleim Bartók és Kodály munkásságán keresztül vezettek be Erdély "titkaiba". Erdélyi népdalokat előbb énekeltem, a Székelyfonót vagy Bartók Este a székelyeknél című zongoradarabját előbb hallottam, mint hogy Erdély történetével foglalkoztam volna. Móricz Zsigmond Erdély-trilógiáját előbb olvastam, mint hogy erdélyi emberekkel találkoztam volna. Közel negyvenéves voltam, amikor életemben először tehettem körutazást Erdélyben.

Ebből is érthető talán, hogy hosszú ideig egy idealizált kép élt bennem Erdélyről - amelynek ugyanakkor nagyon is reális alapja volt. Erdély aranykora nem legenda, s nem csupán a XVII. század néhány rövid évtizedére korlátozható. Fundamentuma az a kivételes erdélyi szellemi légkör, amely sok apró történésből rekonstruálható, s olyan csodával felérő eseményben öltött testet, mint például az 1568-as tordai országgyűlés. Amíg nyugaton, különösen Franciaországban, a Szent Bertalan-éj idején (1572. augusztus 24.) és azt követően elképesztően brutális, tömeggyilkosságokkal zajló vallásháborúk dúltak, Erdélyben kihirdették a vallásszabadságot biztosító törvényt.

Az "erdélyi kérdés"

A kivételes erdélyi szellem másik megnyilvánulása az évszázadokon át jól működő autonómia, az autonómiák egymást erősítő rendszere. Ennek volt köszönhető, hogy az erdélyi szászok nyolc évszázadon át fenn tudtak maradni, csodálatos kisvárosokat, falvakat, erődtemplomokat építettek, hirdetve e közösség kivételes kultúraalkotó képességét, s amelyet egy gonosz szellem a XX. században pusztulásra ítélt, s ezt a destruktív folyamatot a művelt, felvilágosult Nyugat-Európa teljes közönnyel, érdektelenséggel szemlélte, vagy tudomást sem vett róla.

Amikor a kisebbségi problémák ismét előtérbe kerülnek, s az erdélyi magyarság további fennmaradása a tét, természetesen nem hallgathatók el azok a bűnök sem, amelyek elkövetése miatt ott tartunk, ahol. Az erdélyi magyar arisztokrácia (tisztelet a kivételnek) évszázadokon át tartó féktelen önzése, restsége, felelőtlen, nemzetvesztő politikája miatt ma is aktuálisak Ady Endre Két kuruc beszélget című versének következő sorai:

Itt régik a bűnök, itt régik az átkok,

S itt újak a bűnök, s itt újak az átkok.

E kétféle szempont egyidejű mérlegelésével igyekszem a témával foglalkozni, amelyet erdélyi kérdésnek lehet nevezni. Miben áll napjainkban az erdélyi kérdés? Feléleszthető-e még Erdély lakosságának több évszázados hagyománya, amely a magyar, a román, a német lakosság egymásra utaltságának a felismerésén nyugodott, s ezt az együttélést más, kisebb népcsoportok (örmények, zsidók, szlovákok, szerbek, ruténok) jelenléte tette még színesebbé?

Az erdélyi magyar (és német) kultúra tudatos visszaszorítása következtében megszüntetett intézmények (például a korábban virágzó nemzetiségi iskolarendszer) utólag visszaállíthatók-e még?

Az Európába tartó Románia Erdélynek (az ott élő románokkal együtt) hajlandó-e a hagyományaihoz méltó státuszt adni, ily módon is biztosítva a régió sajátos jellegének megfelelő fejlődését?

Másképpen fogalmazva: Románia mennyiben hajlandó közigazgatásában alkalmazni a szubszidiaritás, az Európai Unió egyik hivatalosan deklarált elvét?

A regionalizmus eszméje mennyiben tör magának utat a román közgondolkodásban?

Autonómia...

Amint látjuk, valamennyi kérdés egy irányba mutat, mégpedig Erdély autonóm fejlődésének az irányába. Ez az autonóm fejlődés évszázadokon át, a magyar államiság keretei között létezett. Vajon napjainkban, a román állam keretei között is újraéleszthető-e még?

Nem véletlen, hogy az utóbbi időben a közbeszédet az autonómia kérdései uralják. Érdekes módon, amíg Szlovákiában a szlovákok nagy része között az autonómia szitokszónak számít, addig mára Erdélyben (talán részben a történelmi hagyományok miatt is, bár egyes román politikai körök még mindig viszolyognak tőle) a fogalommal való megbarátkozás és annak kivitelezése napjainkban már nem tűnik utópiának. Főleg azért nem, mert a vele rokon fogalom, a decentralizáció néhány éve Nyugat-Európában is nagy népszerűségre tett szert. A központosítás elvének és gyakorlatának visszaszorulása (visszaszorítása) örvendetes módon tapasztalható a nyugat-európai társadalmak fejlődésében. Egy hagyományosan centralizált államban, Franciaországban a politikai viták középpontjába került. (Erről később még szeretnék néhány szót szólni.)

Mivel az autonómia kérdése a kelet-, közép- és dél-európai nemzeti kisebbségek jövője szempontjából megkerülhetetlenné vált, és többé már nem elodázható, ezért ebben az eszmefuttatásban e kérdéskör alapos körüljárására vállalkozom.

... és európai identitás

Az autonómia görög eredetű szó, azt jelenti, egy ember, egy közösség, egy testület önmagát irányítja. Az autonómia az önkormányzatiság szinonimája. Immanuel Kant volt az a bölcselő, aki kimerítően foglalkozott az autonómia fogalmával filozófiájában. Kant értelmezésében az autonómia az ember belső erkölcsi szabadsága, s aki ezzel rendelkezik, arra mondják, hogy autonóm személyiség. Autonóm ember az, aki saját belátása szerint, szuverén módon gondolkodik és cselekszik.

Köztudott, hogy az európai gondolkodásban a szabadság milyen központi helyet foglal el, ezért az autonóm, a szabad ember az autonóm közösség, a pluralista (demokratikus) társadalom és közélet alappillére, fundamentuma. Egy társadalom demokratikus jellegének az is a fokmérője, hogy mennyire ismeri el az egyén és a különféle közösségek autonómiájának fontosságát. Autonómia nélkül ugyanis nincs demokrácia.

Most már csak az a kérdés, hogy ezt a felismert igazságot miként lehet a napi politikában alkalmazni, a gyakorlatba átültetni, s esetünkben a nemzeti kisebbségekre is vonatkoztatni. Talán úgy, hogy először is sokat kell róla beszélni (külföldön, belföldön egyaránt), már csak azért is, hogy ez a felismerés sokak számára evidencia legyen. Sokszor kell ismételni, hagyományteremtő szándékkal. A kisebbségi autonómia emlegetésének már tradíciója van, Közép-Európában a rendszerváltás előtti időkre nyúlik vissza.

Tamás Gáspár Miklós például már 1984-ben nyílt levelet intézett a román demokratikus ellenzék emigrációban lévő tagjaihoz, amely a Lupta című, Párizsban megjelenő román nyelvű emigráns lapban jelent meg (később a párizsi Magyar Füzetek 14-15. száma is leközölte). Ebből A magyar-román megbékélés útja című szövegből idézem: ...mi az, amit szeretnék, ha közösen javasolnánk az Erdélyben és Románia más tájain élő magyarok panaszainak orvoslására.

- Kultúraautonómiát a régi Osztrák-Magyar Monarchia szociáldemokrata és más radikális gondolkodói, mint Jászi Oszkár vagy Vasile Goldis elképzeléseinek szellemében.

- Helyi regionális decentralizáláson alapuló autonómiát.

- A határok átszellemítését a titulescui értelemben, a Romániában és a világ más tájain élő állampolgárok közötti személyes, kulturális és politikai kapcsolatok, valamint a kivándorlás liberalizálását.

- A nemzeti kisebbségek mint önálló egységek létének biztosítását, beleértve önálló politikai-egyesületi intézményeket, egy olyan föderáció keretében, amely a kultúraautonómiát a területi autonómiával egyesíti.

Szép és igaz szavak. Ma sem kívánhatunk többet, mint amit Tamás Gáspár Miklós szeretett volna elérni román barátaival együtt 1984-ben.

(Folytatjuk.)

Fasang Árpád,

volt UNESCO-nagykövet

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu