Lapszél

A világ közepe

Van egy kérdés, amit állítólag csak az oktalanok tesznek fel maguknak. A múlt hétvége óta tudom, jómagam is közéjük tartozom. Mentségemül szolgáljon, csak néhány pillanatra játszottam el ezzel a kérdéssel, mely így hangzik: Mi lett volna, ha...?

De talán kevesen vagyunk ezen a golyóbison, akiket egy-egy lezárult életszakasz vagy már visszafordíthatatlan döntés után ne környékezne meg ez a felesleges gondolat.

Az elmúlt hétvégén Szegeden jártam. Szeged számomra a mi lett volna ha-város, a meg nem valósított B terv. Néhány árva felvételi ponton múlt, hogy egyetemi éveimet nem Szegeden, hanem a cívisvárosban töltöttem. A véletlenen (?) múlt, hogy a dóm magasba szökő ívei helyett a Nagytemplom kupolái maradtak, s most már maradnak mindig életemben az irányt adó, oltalmazó őrtornyok. Hogy a város zajából való menekülés, hacsak gondolatban is, a Nagyerdőt jelenti és nem a ligetet. Hogy József Attila és Juhász Gyula helyett Csokonai és Szabó Lőrinc szobra mellett visz az út, hogy nincs a közelben folyó, de a hatalmas szökőkút repdeső fodraiban csillog a víz.

Igen, vajon milyen lenne az életem, ha a Debrecen tábla helyett a szegedi vasútállomás jelentené a megérkeztem, és most már minden rendben-érzést? Biztosan más, s mégis ugyanilyen. Mert nem az számít, hol van az az örök támpont, ahová már talán csak látogatóba jár az ember, hanem ez: létezik. Neked ez talán a Dóm tér vagy a Dzsámi, a Duna vagy a Balaton. Ahová néha haza kell menned, hogy köszönj a fáknak, hogy megsimítsd a sarkon álló régi házat. Hogy aztán ismét útra kelj, messze, idegenbe, mégis tudva, merre a világ közepe.

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu