Lovászy László Gábor

A modernitás csapdája

Az érzelmi fogyatékosok társadalma

Manapság - az akadálymentes élet fontossága kapcsán - szerencsére "divatossá" vált a közéletben a fogyatékos emberek problémájával való foglalkozás, illetve a megoldások megtalálása. Hosszasan lehetne vizsgálni a fogyatékos emberekkel szembeni megkülönböztetés történetét és annak történelmi okait, most azonban beszéljünk inkább arról, milyen is a keresztény magatartás az elesettekkel, a fogyatékos emberekkel. A keresztény értékrend legfőbb elemeihez való ragaszkodás ugyanis segít abban, hogy képesek legyünk kikerülni a modernitás csapdáit. Amikor az emberek úgy gondolták, hogy legyőzhetik Istent a modern tudományokba vetett hitükkel, akkor mindig súlyos bajok történtek.

A második világháborút megelőzően a fogyatékosság kezelését csupán egészségügyi szempontból közelítették meg, és orvosilag kívánták megoldani a "problémát". Ennek kirívó eseteit az úgynevezett eugenikai kutatások és elméletek jelentették az 1910-es és ´30-as évek táján. A mozgalom vezető testületévé az 1926-ban alapított Amerikai Eugenikai Társaság vált, ahol a tagok egyetértettek abban, hogy a felsőbb társadalmi osztályok gazdagsága és helyzete értékesebb genetikai adottságaikkal igazolható. Támogatták továbbá, hogy az "alacsonyabb rendű" fajtákhoz tartozó emberek - többek között a kelet-európaiak - bevándorlását korlátozzák. Ezenfelül a fogyatékos amerikai polgárok sterilizálását is támogatták.

Az Amerikai Egyesült Államokban 1930-ra huszonhét tagállamban hoztak törvényeket a "csökkent értékűek" kasztrálására, s néhány államban e törvények egészen a hetvenes évekig hatályban voltak. Sőt, az alkotmány legfőbb őrének tekintett Legfelsőbb Bíróság egy 1927-es ítéletében (az úgynevezett Buck- vagy Bell-ügyben, 274 U.S. 200) fenntartotta Virginia állam jogát a szellemileg fogyatékos emberek sterilizálására. Ez a "modern" teória gyorsan "népszerűvé" vált a nemzetiszocialista birodalomban, a hitleri Németországban is.

Egy társadalom tükröt tarthat maga elé, ha megnézi, hogyan tekint a különböző képességekkel rendelkező embertársaira.

Megdöbbentő, hogy ma is vannak olyan, magukat hangosan és képmutatóan kereszténynek valló emberek, akik a fogyatékosságot, s általában minden balszerencsét a Mindenható akaratával, annak nevelő szándékával hoznak összefüggésbe, vagyis Isten büntetéseként tekintik mindezt. Hogy e nézet tarthatatlanságáról meggyőződjünk, vizsgáljuk meg, mi is olvasható ezzel kapcsolatban a Szentírásban.

A Zsoltárok könyvében találhatjuk az első utalást, méghozzá általában az elesettekre és a kitaszítottakra. Áldást érdemel az, aki segít embertársain, mint ahogy az Írás is szól: Boldog, aki gondol a szűkölködőre és a szegényre, az Úr megmenti majd a csapás napján (Zsolt 41,2). Mózes ennél is tovább megy, hiszen konkrétan az érzékszervi fogyatékossággal rendelkező emberek védelmében arra tanít, hogy: Ne átkozd a némát és ne tégy akadályt a vak útjába, hanem féld Istenedet (III. Móz 19,14).

Jézus eljövetelével, mint ahogy ő maga is nyilatkozta, a Törvényt és az Írást kívánja betölteni. A korábbi atavisztikus babonáknak megfelelő közvélekedés ellen is fellépett. És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született? Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei (Ján 9,2-3).

A Biblia után érdemes megemlíteni azt a tényt, hogy a katolikus egyház is elismerően szólt a fogyatékos emberek érdekében kifejtett világi erőfeszítésekről: II. János Pál pápa a jubileumi év során 2000. december 3-án mondott beszédében kiemelten foglalkozott a fogyatékos személyek jogaival és helyzetével, megemlékezve az 1975-ben az ENSZ közgyűlése által elfogadott, A fogyatékos személyek jogairól szóló deklarációról.

A testi, érzékszervi és szellemi fogyatékosokról sok szó esik ugyan a közéletben, nem beszélünk viszont azokról, akik észre sem veszik az elesettek problémáit, a környezetükben küszködő, fogyatékos embertársaikat. Sőt, vannak köztük, akik még meg is vetik a fogyatékossággal élőket.

Ők azok, akik nem tudnak vagy inkább nem akarnak szociálisan érintkezni, elfogadni a másságot, annak ellenére, hogy esetenként anyagi javakban is dúskálnak. Ezek azok az emberek, akik ténylegesen fogyatékosok. Ők tehát az érzelmi fogyatékosok, emberségükben elveszett lelkek. Sőt, itt használhatjuk, csak itt használhatjuk a nyomorék szót is: ők az érzelmileg nyomorékok.

XVI. Benedek még bíborosként az Isten és a világ című interjúkötetében a következőt mondta: "Meg kell állapítanunk, hogy a fogyatékos sem olyan teremtmény, akinek voltaképp nem kellene lennie. Éppen fogyatékosságában rejlik sajátos értéke. S Krisztus, aki hagyta, hogy töviskoszorút tegyenek rá, és azt mondja magáról, féreg vagyok és nem ember, a fogyatékosok seregébe állt, akiknek üzenetük van, mint szenvedő, szeretetünket igénylő, visszasugárzó embereknek - ha éberek vagyunk erre."

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu