"Dolgaim elől rejtegetlek"

Isten-szerelem József Attila életében

Kérem szépen, József Attila léte első pillanatától áldozatra vetett ember volt. Egyetlen percnyi esélye sem volt a menekvésre. Hiába marcangoljuk száz meg száz tanulmányban, nyomozásban az ő belterjesen végzetes életét, öngyilkos lett-e valójában, véletlenül tévelygett a tehervonat alá, öngyilkossági gyerek-kísérletei mily mélységűek voltak - vége volt, kérem, kezdettől fogva.

Ha megbolondulok, ne bántsatok!

Eleve, testébe-lelkébe zártan, mondhatni, genetikusan benne volt az az elviselhetetlen "helyzet", ami legbenső sakk-mattként vesztésre állította. Ilyen volt Istennel való viszonya, érzete, hite is. Meghalni lélegzetemet / fojtom vissza, ha nem versz bottal, / és úgy nézek farkasszemet / emberarcú a hiányoddal. Az ő játéka. Amit írnak, mondanak, Vágó Márta is, annyira szerette ezt a telibenyílt játékot, senki sem állta a farkasszem-tekintetét: sosem kapta el a pillantását a szemben ülőtől. Ő nyert. Ebben az eleve végzetes játékban.

Hiába írják, írták Varga Ervin pszichiátertől Garamvölgyi László kriminológusig -, szép lenne, igen. Ha csak úgy... Ha véletlenül...

Nincs véletlen, kérem szépen. A véletlen Isten szempillantása. Azon a résen bújik belénk ő maga is. Ilyen volt-maradt-lett-nem volt József Attila Istene is. Kezdeti és örök - soha meg nem lelt, soha el nem veszített.

Hogy ha golyóznak a gyerekek / az isten köztük ott ténfereg.

Üdvözítő, messiás-költő volt József Attila. Nem mint istenkereső, hanem istennek dobott-rendelt-vetett; hiába volt a legélesebb elméjű költők egyike elborultában is - ő benne feküdt Istenben. Nem "reá talált", meg "föllelte", Vele volt. Mindig, mindenestől, a többi pőre, költői játék. Egy zsidó orvostól kapott / kabátot és a rokonok / úgy hívták: Többé itt ne lássam./ A görögkeleti vallásban / nyugalmat nem lelt, csak papot, - / országos volt a pusztulásban / No de hát ne búsuljatok.

Országos.

Isten számára nem segélyszolgálat volt, nem menedék. Ahogy a matematika-tételek kezdődnek: "Adva van..." Isten számára adva volt, baljósan, engesztelően, rá sem hederítve, boldog-boldogtalan. Aztán, hogy ezzel az adománnyal hogy birkózott, hogy sem, az kötetek százait teszi ki.

Alkata a szenvedésé volt. Nyomozzuk-kutatjuk-tapogatjuk gyerekkorának sebeit. Elborítják. De nem csak azért, mert voltak, hanem mert adva voltak. József Attila úgy tudott fájni-szenvedni, mint jószerével senki. Őrülten. Jaj, szeressetek szilajon, / hessentsétek el nagy bajom! / Eszméim közt, mint a majom / a rácsok közt le és föl, / vicsorgok és ugrándozom, / mert semmit sem hiszek s nagyon / félek a büntetéstől.../...Ölelj meg, ne bámulj vakon / a kifent rohamkéstől... Mikor születtem, a kezemben kés volt...

Nincs felmentés.

József Attila számtalanszor kísérelte meg a menekülést a fájdalom csapdáiból. Anyjához, mindenekelőtt.

Űr a lelkem. Az anyához, / a nagy Űrhöz szállna fönn./ Mint léggömböt kosarához / a testemhez kötözöm.

A gyereknek kél káromkodni kedve... / mama, szólj rám!

Emberek! Ki bírja ezt?

A drágalátos anyát, aki annyira elveri a sodrófával, hogy maga az anya ájul el a verésben! Mert ellopott két buktát. Anyja - és összes szerelme is - megistenül. A menekülés a szenvedésből úgy csillan föl, hogy akár egész életét odadobja Flórának, Mártának, Editnek, Mamának... Kinek ne, aki megenyhítené ezt az elviselhetetlen szenvedést, mely belőle mint testből és lélekből fakadt?

Már nem képzelt ház üres telken...

Itt minden szerelem, egyesülés beteljesülhetetlen. S ezt ő, legbensejében éppen ő tudja a legjobban, legmélyebben. Minden ürügy jó arra, hogy kiszenvedje magát a szerelmekből, az asszonyi karokból. A mindenséget, asszonyok, ki osztja meg velem?

Mennyit elemezhetjük, milyen férfi volt, milyen gyámoltalan és gyermeteg és elesett! Mélypszichológiával tekinthetünk bele a... Hova? Az ő "tudósított" pszichológiai kapcsolataiba? Igaza volt Kiss Dénesnek, meg Makovecznek, mikor kirohantak a lélektani elemzések méz-máz kenőcsei közül. Nincs ilyen magyarázat. Nevetséges. Ember vagyok. Így lettem nevetséges. Igen. Ép ésszel ez el nem viselhető, ez a szenvedés-mennyiség. Ettől betörik, megdöglik, elvásik az ember. És ő az utolsó leheletéig állta.

Hogy Judit ellopta előle a gázkulcsot, nehogy egyedül öngyilkos legyen? Na és? Honnan menekült? Honnan kellett menekülnie? Állások, lapszerkesztés, szerelmi realitások? Ugyan! Kit hibáztassunk? Kiket? Mindenkit? Barátot, szerelmet, anyát, testvért, sógort, bankot, pártot? Maga a kommunista párt se fogadta be, vagyis ő nem ment beléje, mert tudta, mivégre van, sejtette, hogy ott se várja senki, semmi. Persze, hogy kapkodott minden kéz, eszme, föllángoló tűz után is!

Megmenekülni! A pszichoanalitikus díványon Rappaportnál vagy Gyömrői Editnél vagy Bak Róbertnél. Ó, ti modern pszichológiák a szenvedés hegyei alatt! Hogy mondta Pilinszky - "irtózom minden szótól, ami "pszi"-vel kezdődik!"

Ím, itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat.

Farkas leszek, takaros,/ Varázs-üttön megállok, / ordas társam mind habos: / mosolyogni próbálok.

Párt? Vetélytársak? Illyésre próbálunk rákenni sok mindent, titokzatos szerelmi gyanakvást, költői féltékenységet. Gyermeteg dolgok. Persze, ez is mind igaz. De hol volt ez az alapbajhoz, a teljes tragédiához képest, amit ő a gyomorfájdalmaktól (melyekkel végül is az analitikus Rappaporthoz fordult) a szerelmi csalódásokig, embercsalódásokig, anya-csalódásokig elviselt?

Engem, kit föltaszít a ló, / s a porból éppen hogy kilátszom / nem ember szívébe való / nagy kínok késeivel játszom...

Gondoljátok meg; Ezen a világon / nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, / amíg elkészül ez a költemény...

Mit vétettem én?

Ne higgyetek értetlen bűneimnek...

Emberek!

Nem emel föl már senki sem, / belenehezültem a sárba. / Fogadj szívedbe, Istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva...

Zelk Zoltán mesélte, a Vérmező egyik padján találta egyszer Attilát, sírt. Kezében a róla szóló, magasztaló kritika - és sírt. Vigasztalhatatlanul.

Néki az Isten nem filozófiai tanulmány, jószolgálat vagy erkölcsi perrendtartás - minden volt. Híve, nem híve, minden volt, azért írta a magyar és világköltészet legszebb istendarabkáit.

Úgy segített, hogy nem segíthetett. / Lehetett láng, de nem lehetett hamva. / Ahány igazság, annyi szeretet. / Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Milyen Istent akarnánk számon kérni József Attilától, talán valami tételes vallás filozófiai istenét? Hol? Miben?

A golyózó gyerekek közt vagy a rövid szalonna mellé?

József Attila bármely pillanatban készen volt. Szenvedni. Verset írni. Bugyogott belőle - töredékein látható -, ömlött belőle a fájdalomba öntött vers, a kész, tetszik érteni?

A kész vers, aminek gyönyörű mételyében élt, s ha ő is ember módjára akart volna létezni - nem ment. A szenvedés markában tartotta, csilingelően és briliánsan ragyogó humora - versben és létben elvillant, mint a kaszaél. Elvtársaim. Igen. Ilyen volt a József Attila nevű egyed.

Kacagott, nevetett, süttette magát a Cagne sur Mčre-i tengermelléken, bevághatta a francia szótár felét egy nap alatt, belemarhatott a magaemésztő Babitsba, ragyoghatott a Szép Szó ifjú költői előtt kiszabadulván fél pillanatra az elmeosztály rácsai közül, megpofozhatta őt Judit a nyílt utcán, vágyakozhatott a moszkvai kommunista pártkongreszszusra, római egynek, a magyar költőnek. (Nemrég kaptam egy svéd aszszonytól levelet, kinek anyja mesélte a harmincas évekből egy Illyés-estről: József Attila a szünetben odament hozzá: "Én sokkal jobb verseket írok, mint Ilylyés.") - Még mit akarunk?

Hova emeljük? Isten közelébe? Aki ellen kapálódzott?

Benne volt az Isten. Belegyömöszölve szenvedéseibe, bármikor kibuggyanó verseibe és könnyeibe, melyek folytak, folytak a vérmezői padon, ahogy az Esti Kurirt olvasta.

Ennyire volt, bizony, József Attila. A kezdetektől a végéig.

Intsd meg mind, kiket szeretek,

hogy legyenek jobb szívvel hozzám.

Vizsgáld meg az én ügyemet,

mielőtt magam feláldoznám.

Óh, boldog az kinek van Istene...

József Attila mindent verssé élt. Verssé szenvedett. Ez volt a métier-je, foglalkozása, végzete, tehetsége. Istene akár. Mint annak az áldozatnak, aki végül is föláldoztatott a költészet lehetetlen oltárán, önmaga, teste-lelke, minden sora árán. Minden verse istenes vers. Annál nagyobb szégyen, hogy ezt a barbárok évtizedekig próbálták rejtegetni-dugdosni ostoba rendszerük elől.

Szállj költemény, szólj költemény...

Az egész József Attila Istené; még ha maga kapálódzna is.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén / szerelem szólal, incseleg felém felém, / pirkadó madár, karcsú, koronás, / de áttetsző mint minden látomás.

József Attila Isten kebelén volt. Istenhit? Az ember egész testével, tagadásával, bűneivel, rettegéseivel, tudatlan szerelmével, szerelmeivel, lélegzetvételével - és halálával - Istené. Nemde?

Itt kuksolok a szilvafák között.

Kakukkolgat a hamvas szerelem.

Kakukkolgat. A berekháti köd

pamutpapucsban lépked szívemen.

Gyurkovics Tibor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu