Szabadság

Német barátommal beszélgettünk nemrégiben a nyárról. Ők már túl voltak a maguk "nagy utazásán", én meg már igencsak számolgattam a hátralévő, még munkával töltendő napokat. Sokadszor újra meglepett a német és a magyar nyelv különbözősége: mi ugyanazt a szót használjuk, amikor ők Urlaubot, Ferient vagy Freiheitet mondanak - nekünk mindez egyszerűen szabadság.

Hogy pontosítsak: a gyerekek esetében még használjuk a szünidő kifejezést, de az én munkamentesített heteimnek nincs más neve: szabadság.

Barátom is meglepődött, amikor ezt magyaráztam neki. S még inkább, amikor kicsit tovább "nyelvtanozva" elmondtam, hogy munka szavunkat a régi szláv nyelvből vettük át, ahol azt jelentette: kín, szenvedés. Első teljes nyelvemlékünkben, a XII. századból származó Halotti beszédben még eredeti jelentésével szerepel, amikor arról esik szó, hogy a Paradicsomból kiűzött embert a munkás világba vetette az Isten: vagyis ahol fáradsággal, arca verítékével kell megkeresnie a kenyerét. Ugyancsak szláv eredetű a magyarban is használatos robotol ige, amely gyötrelmes, kimerítő, véget érni nem akaró munkára utal. - Mindez azt jelentené, hogy némiképp negatív érzések társulnak bennünk, magyarokban a munkához?

Nem tudom, és német barátom is kételkedik ebben. Szerinte dolgos nép vagyunk, ha nem is német mértékkel. Évtizedek óta dolgozom - magam is megélem a Halotti beszéd valóságát: arcom verítékével, amikor a hasznos és célirányos munkálkodás inkább robotnak tűnik -, de tudom, ez a világ rendje. Ám amikor eljön végre a július vége, és ellököm a kenut a parttól, mindig felkiáltok: szabadság! Igen, holnap nem kell bemenni "a gyárba". Urlaub vagy Freiheit? Hol a közös gyökere az alkotmányos jogként birtokolt munkaszünetnek és a legmagasztosabb eszmények egyikének, a szabadságnak?

Szabadság! - a hang száll a víz fölött, a jókora csónak siklik a felszínén, az evező mélyre nyúl a folyóba. Nincs más dolgom, mint hogy hajtsam és kormányozzam a hajót, és estefelé alkalmas táborhelyet találjak a családnak. Pillantásom fut a parton, mindaz, amit ezen kívül meglát, ajándék. A fürdésre alkalmas homokpadok, a part menti füzesek, az áztató eső, a viharos szél vagy a rekkenő, mozdulatlan hőség, a hullámzó vagy éppen tükörsima víz, és este a fejem fölött, a csillagokon forduló teljes égbolt. Néha napokig nem jut eszembe jóformán semmi, aztán egy napszálltakor a sátor előtt heverve percekig nézem a fűszálat, és azt mormolom magamban, hogy miért nő a fű, hogyha majd leszárad, miért szárad le, hogyha újra nő. Itt, a vadregényben, a kultúratávolban mintha nem is Babitsot idézném, úgy születik meg bennem az esti kérdés.

Akkor ez most melyik szabadság? Az évi rendes, vagy ama fennkölt? Vagy talán nem kellene szétszálazni azt, ami szorosan összeszövődött? Hiszen az évi rendes talán éppen arra való, hogy el ne veszítsük érzékünket - hiányérzetünket - a nagybetűs szabadság iránt? Amely lényünk legmélyén szólongat minket, és talán meghalljuk ebben a csendben. Amely nem korlátaink ledöntése, hanem a köztük lévő tér végtelenségének megsejtése.

Akkor lapátot kézbe! Indulás! Szabadság.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu