Lótusz vagy kereszt

Katolikus kézikönyv buddhizmusról és kereszténységről

Nyugaton manapság állítólag több millióan vallják magukat buddhistának vagy buddhista szimpatizánsnak. E meglepő tény mögött az egyházból való kiábrándulás lappang, máskor meg a kereszténység leértékelése a buddhizmus javára. Az más kérdés, mennyire ismerik vagy nem ismerik, illetve félreismerik e rajongó újbuddhisták a szóban forgó két vallást. A tény azonban elgondolkoztató.

Dennis Gira, a Lótusz vagy kereszt című könyv szerzője - a párizsi Institut Catholique tanára - művében a főleg Franciaországban élő buddhista hívőket, közösségeket tartja szem előtt, hívő katolikusként az ő kérdéseikre, kételyeikre próbál kielégítő választ adni. Hosszú amerikai, francia és nyolcéves japán tapasztalataira hivatkozik, ezeket dolgozza bele könyvébe. Műve meglehetősen polemizáló, apologetikus jellegű irat, de a szó pozitív értelmében. Afféle katolikus kézikönyv a kereszténységet és a buddhizmust érintő kérdésekben. Bár a szerző kitűnően ismeri a buddhista gondolkodást, és nagy megértéssel beszél róla, megmarad katolikus kereszténynek, ami nemegyszer zavarba ejti tanítványait, barátait. Nekik írta könyvét, amely magyarul Lótusz vagy kereszt - Egy választás indítékai címmel a magyarszéki Sarutlan Karmelita Nővérek gondozásában jelent meg.

Isten, Jézus Krisztus, a szeretet, az emberi kapcsolatok (a vallás a gyakorlatban kapcsolatok kérdése: Istennel és az emberekkel való kapcsolatainknak a szeretetben való kiteljesedése), a reinkarnáció; e témákkal foglalkozik részletesebben Dennis Gira, a két vallás eltérő szemszögéből vizsgálva a felvetett nehézségeket. Ne csodálkozzunk hát, ha a keresztény és tipikusan francia gondolkodásmód alapján érvel. Mondhatnánk: egy kissé intellektuális, észérvekre támaszkodó munka. Talán túlteng az érvelés, vitatkozás, filozófia (éppen ez hiányzik a buddhizmusból). Javára írható azonban, hogy érvelése, gondolatfűzése mindig világos, könnyen érthető. A felhasznált irodalom minimális, forrásokra nemigen hivatkozik (csak úgy általában barátaira, beszélgetőpartnereire). Nem ártott volna több gyakorlati példával, esetleg képekkel, ábrákkal is élénkebbé tenni mondanivalóját.

A téma nem új: ma már kiterjedt irodalma van. Nincs hiány a különféle tanúságtételekben: buddhistává lett keresztények vagy a buddhizmusból a kereszténységbe visszatért személyek vallomásait olvashatjuk. Csak néhány példa a sok közül: egy svájci ember, aki buddhistaként vezet egy Tao-központot hazájában. Vagy egy holland házaspár, akik végigjárták India szent helyeit, belekóstoltak az ottani gyakorlatokba, s jelenleg a maguk alapította keresztény felekezetükben tevékenykednek stb.). A leghitelesebb talán annak az angol egyetemi tanárnak a vallomása, aki húsz évig volt meggyőződéses buddhista, s tanítja is a buddhizmust a bristoli egyetemen. Közben katolikus lett (eredetileg anglikán volt): afféle Apologia pro vita sua-félében fejti ki roppant érdekesen, tárgyilagos alapossággal, miért lett újra keresztény, jelesen épp katolikus (P. Williams: The unexpected Way. Edinburgh-New York, 2002; lásd: Mérleg, 2004/4).

Mit szóljunk mindehhez? Az első: vitatkozással nem jutunk messzire. Hiszen se szeri, se száma a hasonló témájú könyveknek. Ami pedig a vallásváltoztatást (buddhistává válást) illeti: már a híres vallástörténész, Mircea Eliade és Simone Weil is rámutatott annak veszélyeire, ha valaki komolyan megváltoztatja hitét vagy vallását. Ahogy egy intelligens japán buddhista mondta egyszer: "A buddhizmus olyan nagyszerű, fennkölt valami, hogy egy egész élet nem elég a megértéséhez; nem is szólva a megéléséről, az életben való megvalósításáról." Ez természetesen igaz a kereszténységre is. Emberünk nem érti tehát, hogyan változtatnak egyesek olyan könnyedén vallást. Az ősegyházi szóhasználatban a "Virgo Ecclesia" (szűz egyház) elsősorban az ortodoxiát, a helyes hitet és az ahhoz való hűséget jelentette. Maga Szent János is ilyen értelemben használja nemegyszer a leveleiben. Japánban a buddhistáknál is találkoztam a "szűz" jelző ilyen magyarázatával: a "tiszta szív" a meggyőződéses hithez való, halálig tartó hűséget jelenti.

Napjainkban a különböző vallások, lelkiségek világában való "turistáskodásnak" lehetünk tanúi. Sokan mindent kipróbálnak, mindenbe belekóstolnak, egyikben sincsenek otthon igazán. A szerző maga is említi, hogy épp azok a buddhistává lett keresztények, akik lázadoznak az egyház rosszul értelmezett "dogmái" és erkölcstana (tízparancsolat) ellen, vakon elfogadják a buddhista tanokat, bár annak erkölcsi követelményeitől elhatárolják magukat. A kereszténység és a buddhizmus sem nyer sokat az ilyen hívőkkel. A japánoknak van erre egy gyakran használt szavuk: "maze-mono": keverék, kotyvalék. Összekeverni, összezagyválni össze nem illő dolgokat, még ha egyenként szép és rendes dolgokról lenne is szó. A lelkiség (lelkigyakorlatok, imádság, vallás) kérdésében manapság sok példa van erre a "maze-mono"-ra az egyházon belül is.

A szerző nemegyszer hivatkozik Albert Camus-re. Ő gyakran hangsúlyozza, hogy az igazi párbeszéd (például a buddhizmussal) megköveteli az őszinte becsületességet és azt, hogy mindvégig önmagunk maradjunk. Csak az elkötelezett buddhista vagy keresztény képes igazi dialógust folytatni: gyümölcsözően, egymást tiszteletben tartva, úgy ahogy van, mint buddhistát és mint keresztényt. Természetesen annak hitét is és meggyőződését is. Csak ekkor gazdagít bennünket a más vallásúakkal való találkozás, ekkor tanulhatunk egymástól a magunk javára és a másik mélyebb megismerésére, megértésére. Az elkeseredés, a kiábrándulás, előítélet, a becsmérlő, negatív kritika sosem lehet a II. vatikáni zsinat által is annyira sürgetett párbeszéd melegágya.

Szerencsére számtalan példája van már a termékenyítő, mindkét fél számára hasznos közelítésnek, párbeszédnek is. Japánban két német jezsuita, H. Enomiya-Lasalle és H. Dumoulin, Srí Lankán az ugyancsak jezsuita A. Pieris, Indiában a volt bencés Bede Griffith tűntek ki a buddhista világ megismertetésével és a két világvallás egymáshoz való közeledésében. (Griffith inkább a hinduizmus felé nyitott ablakot.) S nem szabad elfelejteni az indiai R. Panikkár egyházmegyés papot: apja hindu, anyja spanyol, ő maga egyformán otthon érzi magát a katolikus hitben, a buddhizmusban és a hinduizmusban. Egész élete, írásai e háromság jegyében tanúskodnak az érdeklődők számára. Rájuk senki se mondhatja, hogy "maze-mono". Bár néha az ortodoxia mezsgyéjén járnak, de sosem keverik össze a lényeget.

Dennis Gira könyve szerényebb keretek közt, egyszerűbb formában s talán kevesebb igénnyel lép az olvasó elé ezen a szokatlan, nemegyszer sikamlós, de megszentelt területen. Lótusz vagy kereszt: tipikusan nyugati kérdésfeltevés. Én másként fogalmaznék: hogyan lehetne a lótuszt és a keresztet felhasználni, értékesíteni a "közös üdvösség" (Júdás 3) elnyerésében, együtt? Nem ellenkezik a lótusz a kereszttel; a kereszt nem azért történt, hogy eltiporja a lótusz vallását, a könyörületes Buddhát. Buddhát ne azok közt keressük, akik szitkozódva gúnyolták Jézust a kereszten.

Semmi sem áll közelebb egymáshoz, mint a szeretet és a könyörületes irgalom: Jézus és Buddha. Már a XX. század harmincas éveiben érezte ezt Romano Guardini, amikor megkockáztatta azt a kijelentést, hogy még adósak vagyunk a Buddha-titok magyarázatával a keresztény teológiában. Azt hiszem, egyikük ellen sem követnénk el tiszteletlenséget, ha például a keresztet úgy ábrázolnánk, ahogy kinő a szenvedés, a bűn, a rossz lótuszvirágokkal borított iszapjából. Vagy ha csak egyszerűen odatesszük a lótuszvirágot Jézus levétele után a keresztfára, az INRI fölé.

Béky Gellért SJ

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu