Madárdal a Mikszáth Kálmán téren

Nemrég, pontosabban február 19-én, a kora délelőtti órákban a Szentkirályi utcán át igyekeztem hazafelé, borult volt az ég, de nem volt hideg, fagypont körül lehetett a levegő, elgondolkozva kerülgettem a szembejövőket, amikor a Mikszáth Kálmán téren váratlanul madárcsicsergés ütötte meg a fülemet. A járda közelében néhány fiatal fácska áll, azok egyikén, a legfelső ágon tengelic ült és önfeledten énekelt, megálltam, szemben vele, az utca másik oldalán és hallgattam. De közben figyeltem az embereket is. Senki sem állt meg, kapta fel a fejét, úgy tűnt, nem is hallották, észre sem vették a fa csúcsán daloló tarka tollú madarat. A tengelic persze mindezzel nem törődött, piros arcú fejecskéjét forgatva énekelt, és kedves csicsergése a borús, tél végi napon a tavaszt lopta be a szürke házfalak közé. Percekig dalolt, majd hirtelen elhallgatott. Még üldögélt egy darabig, aztán felrepült, átszállt a tetők felett és eltűnt. A kopasz ágú fácska, de az egész Mikszáth Kálmán tér is valahogy üresebbnek tűnt.

A magevő madarak közül a tengelic a kedvencem. Nemcsak tarka tollai miatt, de azért is, mert enyhe téli napokon is énekelget, olyan időszakban, amikor a többi madár még hallgat vagy valahol Afrikában várja a tavaszt. A tengelicek télen kisebb-nagyobb csapatokba verődve járnak, és néha egy magas fa csúcsában, hímek és tojók együtt, kórusban énekelnek. Csodálatos koncertjüket hallgattam például a tatai Öreg-tónál, Pécel környékén vagy a Duna magas nyárfákkal kísért partján, a Szobi-révnél, hogy csupán néhányat említsek a felmerülő emlékek közül. Később, a költések idején már az egyes hímeket lehet hallani, amint gyümölcsfa csúcsán, villanyvezetéken, a városokban gyakran a tévé-antennákon ülve dalolnak. Énekükbe rendszeresen belekeverik "stig-lic"-cel vagy "didelit"-tel visszaadható hívogatójukat, innen a madár német neve és a magyarban is gyakran használt stiglic.

A múlt század ötvenes-hatvanas éveiben az őszi-téli időszakban még az úgynevezett húzó- vagy tarlóhálóval gyűrűztük a zöldikéket, csízeket, tengeliceket és más magevő madarakat. Hívómadarakkal dolgoztunk, amelyek a fogás idejére e célra készült apró kalitkákba kerültek, és hangjukkal csalogatták arra repülő társaikat az erős rugóval működtetett hálóhoz. A Madártani Intézet akkoriban a Garas utcában székelt, a hívómadarakat a tágas verandán lévő nagy volierben tartottuk. Az egyik tengelicet különösen szerettem, mindig őt vittem magammal, ha hajnalban gyűrűzni indultam. Otthonosan érezte magát a kis hívókalitkában, olyannyira, hogy néha már útközben, a hátizsákban megszólalt, kitűnő füle volt, és ha a Budakeszi felé igyekvő busz nyitott ablakán keresztül fajtársait hallotta, nyomban hívogatni kezdett. Az utasok csodálkozva, a fejüket forgatva keresték a láthatatlan madarat, a hátizsákra senki sem gyanakodott. Kint a terepen gyakran már a háló állítása közben megérkezett az első tengeliccsapat. Az én madaram nyomban társalogni kezdett velük, szóval tartotta őket, azok pedig a közeli fákon ülve válaszoltak, néha olyan érzésem volt, alig várják, hogy meggyűrűzzem őket.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu