Fricz Tamás

A magyar pártrendszer átalakulása 1990 és 2005 között

Az első szabad, demokratikus választásokra éppen tizenöt évvel ezelőtt, 1990 márciusában-áprilisában került sor Magyarországon. Akkor az addig bejegyzett hatvanhat párt közül hat került be a magyar Országgyűlésbe, mégpedig a következő eredményekkel: Magyar Demokrata Fórum (MDF) 42,5, Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) 24, Független Kisgazdapárt (FKGP) 11,4, Magyar Szocialista Párt (MSZP) 8,5, Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) 5,7 és Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) 5,4 százalék. Antall József, a nemzeti, konzervatív és keresztény MDF miniszterelnök-jelöltje alakított kormányt a Kisgazdapárttal és a Kereszténydemokrata Néppárttal.

Ez a kezdeti összetétel eleinte stabilnak bizonyult, hiszen az 1994-es második szabad választásokon is ugyanaz a hat párt került be a parlamentbe. Ekkorra azonban fordult a politikai kocka, hiszen a Kádár-rendszer kommunista pártjának a jogutódja, az MSZP látványos győzelmet aratott, s négy év után "visszakerült" a hatalomba. (Eredmények: MSZP 54, SZDSZ 18, MDF 10, FKGP 6,7, KDNP 5,7 és Fidesz 5,2 százalék.) A régi rendszer ismert politikusa, Horn Gyula alakított kormányt, amelybe koalíciós partnerként bekapcsolódott az az SZDSZ, amely a rendszerváltás idején még erőteljesen antikommunista politikát folytatott.

1998-ban, a harmadik szabad választáson is hat párt került a parlamentbe, ekkor azonban "helycsere" történt, hiszen a Kereszténydemokrata Néppárt kiesett a parlamentből, a radikális jobboldali Magyar Igazság és Élet Pártja viszont bekerült. Ez a választás is fordulatot hozott: a Fidesz nyerte meg a választásokat 38,3 százalékkal, míg az MSZP 34,7, az FKGP 12,4, az SZDSZ 6,2, az MDF 4,4, a MIÉP pedig 3,6 százalékot szerzett. A liberálisból ekkorra nemzeti beállítottságú, polgári párttá váló Fidesz jelöltje, Orbán Viktor alakított kormányt, bevonva abba a Független Kisgazdapártot és az MDF-et.

Az eleddig utolsó, negyedik szabad választáson, 2002-ben - immáron szinte megszokott módon - ismét fordulat állt be a politikai hatalomban, a kormányon lévők ellenzékbe, az ellenzékiek pedig kormányra kerültek. Egy korábban soha nem látott, rendkívül kiélezett küzdelemben, pattanásig feszült társadalmi légkörben a Fidesz és az MSZP fej fej melletti csatáját az utóbbi nyerte 46,1 százalékkal, a Fidesz 42,1, az MDF 6,2 és az SZDSZ 5,1 százalékot ért el. (A két nagy rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ tehát 2002-re kis pártokká váltak, s átvette "helyüket" a Fidesz és az MSZP.) A politikai változáson túl is látványos áttörést hozott ez a választás, hiszen ekkorra már csak négy párt tudta átlépni a parlamenti bejutáshoz előírt küszöböt. Így a magyar pártrendszer jelentős koncentrálódása következett be, hatról négyre csökkent a parlamenti pártok száma, s több jel is arra mutat, hogy ez a tendencia folytatódni, sőt erősödni fog 2006-ban is. Magam is úgy látom: nem kizárt, hogy 2006-ban a két nagy, meghatározó párt - a Fidesz és az MSZP - mellett már csak egy vagy egy kis párt se tud bekerülni a parlamentbe, s így kialakulhat egy nemcsak tartalmában, hanem számszerűségében is kétpártrendszer Magyarországon. Ez azért lenne rendkívül szokatlan, mert a kétpártrendszerek az angolszász demokráciákban jellemzőek (ráadásul nominális értelemben ott is csak elvétve), míg a kontinentális Európában, annak nyugati és keleti felén egyaránt a többpártrendszerek a jellemzőek.

De túl az eredményeken és a koncentráltságon, vajon milyen "belülről" a magyar pártrendszer, mennyire tekinthető európai értelemben modern pártrendszernek, amely immáron az Európai Parlamentbe is betagolódott a 2004-es EP-választásokkal?

A pártrendszerek két nagy csoportja létezik: konszenzusorientált és konfliktusorientált, s elmondható, hogy az Európai Unió országainak legtöbbjében a konszenzusos gyakorlat vált meghatározóvá, amely a tapasztalatok szerint sokkal jobban szolgálja az adott ország fejlődését, békéjét, lelki nyugalmát, mint a konfliktusos működésmód. A magyar pártrendszer az elmúlt tizenöt év tapasztalati alapján azonban egyértelműen a konfliktusorintált típusba tartozik, mégpedig három legfőbb ok miatt. Egyrészt igen erősek az ideológiai, világnézeti ellentétek, másrészt az európai gyakorlathoz képest sokkal radikálisabb - időnként túlfeszített - a pártok közötti verseny, jelentősek az egymással szembeni indulatok, és végül: túlméretezett a ragaszkodás a hatalomhoz, ami felelőtlen ígérgetésekhez, rövid távú, "négyéves" gondolkodáshoz vezet, miközben a közép- és hosszú távú célok háttérbe szorulnak.

A magyar pártok versenyét immár tizenöt éve változatlanul két nagy törésvonal, két konfliktus osztja meg. Az első és legfontosabb a posztkommunistának tekintett, sokak szerint a múltjától és az azt megtestesítő embereitől szabadulni nem tudó MSZP és a vele szemben álló antikommunista pártok - a Fidesz és az MDF, korábban az FKGP és a KDNP ellentéte. (A balliberális SZDSZ is antikommunista pártként indult, de 1994-ben és 2002-ben is koalícióra lépett az MSZP-vel, s azóta a többi párt úgy tekint rá, mint a posztkommunisták szövetségesére.)

A másik ellentét a nemzeti irányultságú pártok, illetve az inkább globalizációs, internacionalista típusú pártok között feszül. Nos, ezen törésvonal két oldalán is ugyanazokkal a pártokkal találkozunk. Utóbbi törésvonal részét képezi a vallásosság kérdése is: a nemzeti irányultságú pártok, vagyis a Fidesz és az MDF egyben keresztény világnézetűek is (például a Fideszen belül ténykedik a Kereszténydemokrata Szövetség), jó kapcsolatokat ápolnak a KDNP-vel, míg a másik oldalon az SZDSZ kifejezetten ateista párt, az MSZP már múltjánál fogva is ateista, bár utóbbi párt több toleranciával viszonyul a valláshoz, mint az SZDSZ.

Ezek a tizenöt év legfontosabb tendenciái, melyek a hívő emberek számára is világos tájékozódási pontokat nyújthatnak állampolgári, választópolgári döntéseik esetében.

(A szerző politológus)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu